Harry Clifton az eszményi Hérosz, aki tisztán él, becsületesen küzd, és aki minden helyzetben a lehető legjobb döntést hozza.
A hetedik regénnyel lezárult Jeffrey Archer eredetileg három részesre tervezett sorozata, az első világháborút követően induló és a nyolcvanas évek végéig eljutó Clifton-krónika. A forma és a családregény-műfaj senkit ne tévesszen meg. Bár ezzel talán ő maga sincs tisztában, de Archer igazából eposzt írt, a klasszikus műfaj minden erényével és hibájával együtt.
Egy olyan, részben alternatív, részben valós angol arisztokrata világban járunk, ahol, bár a közeg huszadik századi, a viselkedésminták sokkal korábbra nyúlnak vissza. Vannak a jók, a Barrington-család és szövetségesei, akik mindig becsületesek, segítőkészek, hűségesek, állandóan odafigyelnek egymásra – tehát JÓK. És vannak a rosszak (Virginia, Mellor, stb.) akik rosszindulatúak, bosszúállóak; fő céljuk nem is az, hogy nekik jó legyen, hanem az, hogy a Barringtonoknak legyen a lehető legpocsékabb – tehát ROSSZAK.
Nincs ez másként a hetedik részben sem, hiszen a karakterek, bár idősödnek, nem változnak. A főhős, Harry Clifton az eszményi Hérosz, aki a vagyon helyett az önmegvalósítást választja, aki hangosan küzd a szabadságjogokért, aki végül megírja élete fő művét, és aki még bűnt is úgy követ el, hogy morálisan semennyire nem elítélhető. Aki minden helyzetben a lehető legjobb döntést hozza. (Archer becsületére legyen mondva, hogy bár a főszereplők közül Emma és Giles hasonló jellem, a fiatalabb generáció, élükön Sebastiannal, azért tud hibázni.) A rosszak közül pedig van, aki még akkor is foggal-körömmel küzd a bosszúért, amikor annak tényleg a világon semmi értelme és haszna.
És bár a közeg változik, megelevenedik a nyolcvanas évek Londonja és Angliája, megelevenedik Margaret Thatcher személye, és helyi kiscégek helyett immár globális vállalatokon és bankhálózatokon keresztül tekinthetünk a történtekre, a viselkedésminták, a következmények, a konfliktushelyzetek állandóak. Talán csak az élethelyzetek különböznek, és ebből a szempontból tényleg érezhető árnyaltság a generációk között.
Ugyanakkor kétségtelen tény, hogy ezek a hibák egyben a sorozat (és a befejező rész) erényei is. A markáns érzelmi töltettel megírt cselekmény, a szélsőséges karakterek és a vázolt szituációk erőteljesen elősegítik azt, hogy az olvasókat ne csak lekösse a mű, de át is éljék azt. Van kinek szurkolni, van kit utálni, a viszonyrendszerek tiszták, a határok rögzítettek.
Fejlődik a Barrington-dinasztia, vele együtt fejlődik az Egyesült Királyság és az egész világ. Míg a ködbe vesző, a kollektív emlékezetben már csak egyre homályosabban élő harmincas-negyvenes-ötvenes évekről – releváns saját információ híján – számos véleményt és leírást elfogadunk, a hetvenes-nyolcvanas évekről már sokkal élesebb képünk van. Archer nagy előnye azonban sokakkal szemben az, hogy brit főrendiként ő valóban megélt egy csomó, a könyvben vázoltakhoz hasonló helyzetet.
Ugyan például néhány jelenetet érezhetünk szélsőségesnek vagy kimódoltnak (mondtam, eposzról beszélünk!), a regény nem törekszik teljes mértékben élethűségre, sokkal inkább hatásosságra. Szóval szentírásnak azért ne fogadjuk el az angol nagyvállalatok igazgatótanácsaira vonatkozó részeket, de ez nem csökkenti az olvasási élményt.
Spoilerezés nélkül (bár igazából az eddigi könyvek és a műfaj jellege alapján jó magabiztossággal tippelhető meg a végkifejlet) sokkal többet nem áll módunkban elárulni a történettől – de ne feledjük, egy ilyen regény esetében nem elsősorban a cselekmény a lényeg. Hanem hangulat – és persze az öröm, hogy a jó mindig diadalmaskodik, méghozzá becsületesen. Ha pedig elbukik, morális szempontból akkor is
ő a győztes.
A Clifton-krónika épp úgy leköt és magával ragad egy-egy estére, mint ahogy azt a klasszikus eposzok teszik. Csak ezúttal nem Trója a cél, hanem a Barrington-család státuszának megtartása vagy megdöntése. És itt nem istenek és félistenek segítenek be, hanem a jog és az erkölcs.
