A rajongó és a szkeptikus: két eltérő vélemény a Kasabian szigetes koncertjéről.
Ahogy a sokáig Angliában élő rajongó látta:
„Rockzene-fronton egyértelműen a Kasabian volt a húzónév a Sziget idei fellépői közül. A brit együttes nem váratta meg a közönségét: pontosan fél tízkor a húrok közé csapott. Kezdésként egy energikus, ám semmiképpen sem slágerdal szólalt meg, majd a második dalnál, a Bumblebeee-nél már érezhetően kezdett elszabadulni a pokol, és együtt tombolt a közönség.
Az együttes határozottan próbált kommunikálni a közönségével; habár ez a kommunikáció túlzottan nem volt tartalmas (többnyire a „fuck” szót hallhattuk különböző szövegkörnyezetben). Valószínűleg a közönségnek nem maradt hiányérzete e téren, néminemű alkohol elfogyasztása után pedig az f-betűs szó folyamatos ismételgetésénél sokkal idegesítőbb volt a tízpercenként az ember fejére eső bodysurfös, vagy a gyülekező viharfelhők. A Fire című szám méltó befejezése volt a bulinak.
Egyértelmű, hogy a közönségnek tetszett a produkció, és azt kapta, amit várt, hangzás és ének terén is, és Kasabian-rajongóként merem állítani, hogy a hangulatra sem lehetett panasz. Mi több, olykor egy kis jópofáskodásra is volt ideje az együttesnek, például a koncert végén Sergio a benyúló színpadra vezette a kameramant, hogy a felvételeken egyszerre látszódjon a banda és a véget nem érő tömeg.”
Ahogy a rockzenét kedvelő szkeptikus látta:
„A Kasabian zenéjét hallva könnyen kialakulhat az a benyomás, hogy egy már évtizedek óta zenélő, kiélt bandát hallunk – ezt a szigetes koncerten látottak sem cáfolták meg. Meg tudom érteni őket, fárasztó lehet húsz évig folyamatosan ugyanazt és ugyanúgy csinálni, márpedig a zenéjük pontosan ugyanolyan. Jó, vannak gyorsabb és lassabb dalok, de ennyi – a dalok felére kis kreativitással ráénekelhetjük, hogy „Let me entertain you”, és fel sem fog tűnni, hogy ez nem az a dal. A dalok másik fele pedig messzemenőkig emlékeztet az olyan népszerű, és a Kasabiannel nagyjából egyszerre alakult amerikai trashpoprock-együttesek feledhetetlen munkásságára, mint például a Smash Mouth.
Pink hiába egy autonóm művész, ha a koncertje azért (a hang és a setlist dramaturgiája miatt) vérzett egy-két sebből – a Kasabian pedig minden semmilyensége ellenére is jó bulit csapott. Látszott, hogy kitesznek magukért, tudták, melyik városban vannak, és kommunikáltak is a közönséggel. Felvett pózuk azonban húsz év után már némi faragásra szorulna – ha valaki minden egyes alkalommal úgy üvölti be a mikrofonba a magyar főváros nevét, hogy „Buuuda Fuuuckin’ Peeeest”, az nem menő, hanem gáz.
Mindennel együtt a Kasabian érdeme, hogy fenn tudták tartani a többtízezres fesztiválozó tömeg érdeklődését, és közben a bulira a rockzenekedvelőknek sem igazán lehetett panaszuk. Nem véletlenül nem igazán létezik az a kifejezés, hogy „fesztiválrock-banda”, de ha létezne, a Kasabian lenne az egyik legjelesebb képviselője. A Sziget nagyszínpada aligha bír el ennél progresszívebb vagy keményebb bandát – és ez nem is feladata.”