Abba most inkább bele se menjünk, hogy a hatalmától egyre inkább megrészegülő uralkodó és közege akár szólhatna is valamiről.
Nagy Viktor Sztárcsinálókat rendez. Oké… Annyira nem jövök ettől a hírtől lázba, megtette ő ezt már nem egyszer, nagy valószínűséggel még meg is fogja majd. Korábban a Színműn, nemrég Szolnokon, most épp Tatabányán, de nem lepődnék meg, ha több vidéki kőszínház beállna a sorba.
Sándor Péter (középen) - Fotó: Prokl Violetta / Jászai Mari Színház
A Miklós Tibor és Várkonyi Mátyás által jegyzett Sztárcsinálókat döntéstől függően tekinthetjük a magyar zenés színházi történet kincsének, az első magyar rockoperának, vagy épp mind zeneileg, mind (ugyan inverz módon) cselekményszerkezetileg egy diszkrét Jézus Krisztus Szupersztár-koppintásnak.
Abba pedig most inkább bele se menjünk, hogy a hatalmától egyre inkább megrészegülő uralkodó, az őt körülvevő egyre pusztítóbb és önpusztítóbb nihil vagy épp a vég akár szólhatna is valamiről – Nagy Viktor sem megy bele semmi ilyesmibe. A tőle megszokott módon, üzembiztosan, profin a színpadra állított egy musicalt (pontosabban rockoperát, de ennek nagy jelentősége a színpadra állítás szempontjából nincs), és minden megy, mint a karikacsapás. Slussz-passz.
Joggal merülhet fel a kedves olvasóban, hogy minek mentem egyáltalán el megnézni az előadást, nos, a színészek miatt. Egyfelől nagyra tartom a tatabányán formálódó-épülgető társulatot, másfelől a Néró szerepére meghívott musical-vándorszínészt, Sándor Pétert a fiatal generáció legkiemelkedőbb zenés színpadi egyéniségének tartom – a tavalyi Evitán is nagyot lendített, a Madách amúgy is igen színvonalas A nyomorultakját is tovább húzta felfelé.
Most is remek volt – abszolút élvezhetővé, szórakoztatóvá tette az amúgy jellegtelenbe hajló előadást. Nérója mai aranyifjú, messze a legtöbb mához való kapcsolódási pontot vonultatta fel Sándor Péter alakítása. A tatabányai társulati tag úgy Mikola Gergő emelkedett ki Juvenalis szerepében, ami azért is dicséretes, mert ezt a szerepet nagyon nem arra tervezték, hogy bárki kiemelkedjen belőle. Mikola Gergőn, bár dicséretesen dolgozik azon, hogy egyre jobb prózai színész váljon belőle, olykor kiütközik zenés múltja – ősszel ez, morbidul túlzó Trepljov-utánzata révén újabb sebet ütött az amúgy is sokból vérző Nappalok és éjszakák testén –, itt azonban látszott, hogy ebben a közegben ő magabiztosan otthon van.
A néhány másik vendéggel kiegészült tatabányai társulat is profin, sőt élettel telten oldotta meg a Sztárcsinálók kötelező feladatát. Major Melinda, Megyeri Zoltán – hogy csak két nevet emeljünk ki külön is példaként a sok arra érdemes közül. Miattuk tényleg megérte elmenni és végigülni – utaztam már messzebb is emiatt a társulat miatt.
Az igazsághoz hozzátartozik, hogy a városmajori közönség nagy része tőlem eltérően reagált az előadásra: lelkesen, tomboló sikerrel. Részben a rockopera-műfajnak, részben a fővárosban ritkán látható hazai termésű darabnak, részben azonban a tényleg profi előadásnak szólóan. Biztosítva talán Nagy Viktor következő három Sztárcsinálók-megrendelését is. Akire - minden iróniától mentesen - kétségtelenül igaz az, hogy bármilyen zenés darabot vérprofin, lendületesen színpadra tud állítani úgy, hogy a bukás kockázata 0% legyen.
