Ahogy az előadásban megfér egymás mellett a realizmus és a szürrealizmus, a valóság és a képzelet, épp úgy férnek meg egymás mellett a blokk lakói.
Eljött a vasárnap, nyugodtabb, csendesebb lett a Széchenyi tér, ám a Pécsi Nemzeti Színház továbbra is nyüzsög: a nagyszínpadon az egyik legsokoldalúbb magyar alkotócsapat, a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulata mutatta be hasonlóan hosszú című előadásár, a Retromadár blokknak csapódik és forró aszfaltra zuhant.
Fotó: Rab Zoltán
Az alkotás, mondhatni, a Román Vígjátékok fesztiváljáról érkezett Pécsre, ahol gyakorlatilag minden létező díjat megkapott, különösen fokozott volt hát a várakozás. Ennek megfelelően az érdeklődő pécsi közönség mellett a színházi szakma számos képviselője is helyet foglalt a nézőtéren.
Vígjáték – na, igen… Sok színház, ha vígjátékot akar, bemutat egy Goldonit vagy épp egy Molnár Ferencet. Ha akar egyet csavarni rajta, esetleg felkéri a Mohácsi-testvéreket egy Feydeau vagy egy Molière átdolgozására. A marosvásárhelyiek azonban állandó rendezőjük, Radu Afrim darabját dolgozták fel, mely saját és mindannyiunk egykori életével, a szocializmusbeli paneltömbök közösségeivel foglalkozik. De tényleg csak a szocializmus? Tényleg csak a panel?
Radu Afrim nem történetet, hanem életérzést mutat be - generációkon és országokon átívelő életérzést. Ahogy az előadásban megfér egymás mellett a realizmus és a szürrealizmus, a valóság és a képzelet, épp úgy férnek meg egymás mellett a blokk lakói. Nem csak megférnek, egymás életének szerves részét is képezik. Nem csak annyira, mint amennyire a „sétáló magnóból” szóló zene, vagy a szétosztott lopott sertéshús, vagy a lábtörlő alá csúsztatott feljelentések. Minden pillanatban hatnak egymásra, mozgatják egymást. Van ugyan „külvilág”, hisz a gyerekek járnak iskolába, a felnőttek járnak a gyárba, a mészárszékre vagy épp delegációzni – mégis, a „blokk” olyan önálló és elkülönülő entitás, mikroközösség, amely sok szívvel, de egy testként létezik.
Vígjáték, persze – kuncogunk, nevetünk, sokszor hangosan kacagunk, ahogy ráismerünk a panelekben megbújó panelekre, melyek mégsem sematikusak. Közben pedig a panelek, a blokk mélyén (nem is olyan mélyen) ott rejtőznek, bukkannak fel vagy épp állnak folyamatosan reflektorfényben azok az emberi sorsok, amelyeken szintén nevetünk. És lehet is rajta nevetni. Pedig...
És ott ez a „pedig” – egy szórakoztató hangvételű, felütésű előadást éppen ez tesz kiemelkedővé. Hogy elgondolkodhatunk, sőt, folyamatosan ott járhat a fejünkben az, hogy tulajdonképpen vicces-e, ami vicces. Az előadásnak egyértelműen az idei versenyprogramban van a helye, és egy újabb dolog, amiért örülhetünk, hogy van egy ilyen fesztivál: ha nem lenne, aligha repült volna hozzánk ez a Retromadár.
