A Madách Színház újfent közönségsikert tűzött műsorára, a végső, nem is oly’ könnyű sikerért azonban keményen meg is dolgozik.
Utólag bevallom, némi távolságtartással kezeltem a Madách Színház idei legnagyobb durranásnak szánt bemutatóját, a Szerelmes Shakespeare-t. Az ok prózai: ösztönösen furcsának tartottam, hogy egy igen ismert valós személy köré épül egy teljesen fiktív történet. Aztán beláttam, hogy ugyanez nem zavart márciusban a Kincsem kapcsán, így igazságtalan lenne bármilyen előítélettel sújtani a Lee Hall által színpadra átírt filmtörténetet. És bár az első három percben még talán fel-felmerült bennem némi kétség, az előadás villámsebesen ragadt el magával.
Nagy Sándor, Tompos Kátya, Galbenisz Tomasz, Szerednyey Béla (fotó: Toldy Miklós)
A két alkotás között más párhuzam is van: míg az eddigi magyar filmek közül a Kincsem került a legtöbb pénzbe, addig a Szerelmes Shakespeare minden bizonnyal a legdrágább magyar prózai színházi bemutató. Prózai, írom, és technikailag az is, ugyanakkor a látványos színpadkép, a feszes előadástempó és a koreográfia-betétek mind-mind musicalirányba mutatnak. Szirtes Tamás rendező-igazgató ezúttal egy prózai művet választott, ám a korábbi Broadway-sikerek esetében már jól bevált módszereket alkalmazta.
Jól ismerte fel emellett színháza gyengeségét: a nagyüzemi musicaljátszás miatt jelenleg hiány van az Erzsébet körúton a nagyformátumú drámai színészekből, így nyitott és casting révén sok esetben más budapesti társulatok tagjaira és szabadúszó művészekre osztotta az előadás főszerepeit. Nagy erénye lett ez az előadásnak: Kerekes Éva (Királynő), Debreczeny Csaba (Lord Wessex), Zöld Csaba (Marlowe) tehetsége és tapasztalata még a játékidő híján kevésbé árnyalt mellékszerepeknek is súlyt tudnak adni.
Kerekes Éva (fotó: Toldy Gábor - a galéria a képre kattintva nyílik meg)
A Shakespeare-t játszó madáchos nevelésű Nagy Sándor, és a Nemzetiből érkező Viola, Tompos Kátya felnőttek a feladathoz. Játékuk nem vádolható visszafogottsággal, ugyanakkor kimondottan jól passzolnak egymáshoz. Tompos Kátyát nem nyomja el az előadás technikája: átöltözések és parókacserék között is érett, a koncepcióval és a szöveggel egyaránt konzisztens szerepformálást látunk, Nagy Sándor pedig ezúttal úgy játssza be címszereplőként a színpadot, hogy nem megy túl annak keretein.
A kisebb szerepekben feltűnő ismertebb madáchos színészek közül kiemelésre érdemes a játékával a sablonos erőszakon túlmutató Pusztaszeri Kornél, a szerepét fanyar iróniával megformáló Szerednyey Béla, valamint az ismét nagyon magyarattilás Magyar Attila, ugyanis ezúttal az előadás végére nagyon összeér a szerep és a színész: az előadásbeli előadásban úgy tud egy lenni a sokból, hogy közben megtartja jellegzetességeit.
Tompos Kátya (fotó: Toldy Miklós - a galéria a képre kattintva nyílik meg)
Ebben nagy segítségükre vannak a Szabó T. Anna fordításában elhangzó életteli, sokszor szókimondó, olykor önironikus mondatok. Az előadás szerzői alighanem maguk is tisztában voltak azzal, hogy profizmusával és gigantikusságával együtt a Szerelmes Shakespeare nem fukarkodik a hatásvadász elemekkel. „Mindenki a kutyát várja” – hangzik el, és a közönségszínház lényege tényleg mit sem változott az évszázadok alatt, most is a négylábú szereplő aratja a legnagyobb sikert, és kétségtelenül kíváncsiak vagyunk rá, hogy feltűnik-e újra a színpadon.
A színészek és a szöveg azonban csak egyes elemei az előadásnak: ezúttal legalább ennyire hangsúlyosak Rózsa István LED-fallal jól kombinált látványos díszletei, Romhányi Nóra igényesen korhű jelmezei, Tihanyi Ákos musicalszintű koreográfiái és Gulyás Levente autentikus dallamai is. Az előadásban a látvány és a hangulat játssza az igazi főszerepet, ugyanakkor a rendezés érdeme, hogy mindez nem ment a történet és a karakterek rovására, sőt. A Szerelmes Shakespeare-t így csak a Madách tudta megcsinálni. Máshogy meg úgyse adták volna oda a külföldi jogtulajdonosok az előadást.
