A szeretőjéhez igyekvő feleségére ruhát felsegítő férj esete.
Számomra sosem volt kérdés: a POSZT-ra szükség van. Sokan megfeledkeznek olykor arról, hogy a színház, túl azon, hogy fontos művészeti ágazat, alapvetően a mának, a ma közönségének kell, hogy szóljon. A POSZT pedig lehetőséget teremt(het) arra, hogy az érdeklődő közönség másfél héten át egy helyen tekinthesse meg az előző egy év két válogató által legjobbnak ítélt előadásait. Ez minden szakmai konfliktustól függetlenül jó lehetőség és fontos fesztiválfeladat. E téren valóban komoly előrelépés történt az elmúlt két évben, az új menedzsment ebből a szempontból jó úton jár
Jadviga párnája - Kiss Gergely Máté, Sárközi-Nagy Ilona (fotó: Máthé András)
Hogy milyennek is kellene lennie a POSZT-nak, az természetesen más kérdés, de lényeges lenne, ha nevén neveznénk a gyereket, és feketén-fehéren kimondanánk, hogy a versenyprogram a válogatók által legjobbnak ítélt tizeniksz előadást sorakoztatja fel, avagy a válogatás a minél szélesebb körű szakmai reprezentáció elve alapján mindenféle korlátozásokat is bevetett – például hogy egy rendező vagy egy színház egyetlen előadással kerülhetett csak be. Idén a tizennégy versenyelőadás mindegyikét más rendező és más nevező színház jegyzi, és ugyan egyiknél sem érezzük azt, hogy kilóg a lóláb, és méltatlanul, érdemtelenül került a POSZT-ra, nem egyértelmű, hogy azért esett Árkosi Árpád és Kovács Dezső választása éppen erre a tizennégy előadásra, mert ezeket ítélték a legjobbaknak, vagy mert…
A nyitó versenyelőadás, a Jadviga párnája egyik jelenetében a férj segítette fel a szeretőjéhez induló feleségre a ruhát. Ha valaki csak a képet látja, az előzmények és a folytatás ismerete nélkül, akár idillinek, békés családi jelenetnek is gondolhatná, amely mindenki egyetértésével és beleegyezésével történik. Konszenzussal. Végül is a történet ismeretében is mondhatnánk, hogy konszenzus, hiszen hosszú-hosszú ideig mindenki elfogadta a saját helyét ebben a játékban.
Erről a képről, a pár órával azelőtti megnyitóünnepség kapcsán maga a POSZT jutott eszembe. Valami ilyesmi történik most a fesztiválon is, hallva a konszenzusról, a fesztivál mindenek feletti fontosságáról szóló köszöntőket. Persze, konszenzus – ki-ki a feleség vagy a férj szerepében. Miközben tényleg jó, hogy van POSZT, nehéz nem keserű szájízzel hallgatni a Magyar Művészeti Akadémia további térnyerését, a szakmai beszélgetések fontosságának hangsúlyozását (úgy, hogy számos más szakmai kérdés továbbra sincs kibeszélve).
A fesztivál menetével kapcsolatban azonban nincs okunk panaszra. A POSZT visszahelyezte a súlypontját a Pécsi Nemzeti Színházba és környékére, így minden remény megvan arra, hogy visszatér a belvárosba a korábbi évek hangulata. A fesztiválprogram, azzal, hogy vendégül látja a korábbi évek versenyprogramja által méltatlanul mellőzött Titkainkat, vagy épp az Ernelláék Farkaséknált, régi adósságot törleszt, és az idei versenyelőadásokba sem lehet belekötni.
A véleményem a Jadviga párnáját látva sem változott meg. Nehezen befogadható, olykor döcögős, ugyanakkor jól szerkesztett, minőségi, tartalmas színházi estét láthattunk a debreceniek előadásában, mely mind Mezei Kinga rendezése, mind Galló Ernő kiváló játéka révén érdemes a figyelemre. Nem érzem nélkülözhetetlennek az elmúlt év legjobbjai közül, ugyanakkor egyáltalán nem bánom, hogy lehetőségem nyílt megnézni Pécsett.
