Most már A Karib-tenger kalózait is megbecstelenítették

A Karib-tenger kalózai: Salazar bosszúja (amerikai-ausztrál kalandfilm, 2017)

A széria ötödik része elviselhetetlenül kínos lett.

Amikor George Lucas jó pénzért elpasszolta a Star Wars jogait a Disneynek, rajongók ezrei anyáztak Lucasnak: eladtad a lelked, George, szégyelld magad, satöbbi, pedig ekkor e finom lelkű ínyencek még nem is sejthették, Lucas valójában a lehetőségekhez mérten nagyon elegánsan engedett a remake-láznak, hogy az úgy, ahogy szokta, alaposan megbecstelenítse a filmművészet egyik legjelentősebb mítoszát.

karib1.jpg

Azaz, hogy Lucas eleganciája csak mostantól elegancia, amikor A Karib-tenger kalózai megbecstelenítésére is sor került; mondhatni, mindig van egy minősítettebb formája a megbecstelenítésnek, ami a korábbit hatástalanítja, jelen esetben az, hogy A Karib-tenger kalózait kitaláló, s a klasszikus trilógiát megíró Terry Rossio nem szégyellte saját maga elvégezni a piszkos munkát, hisz még mindig aktívan közreműködött abban a szabadrablásban, amit a Karib-széria teteme fölött művelnek.

Rossio már az egészen kínos sellős-Feketeszakállas negyedik résznél is gondolhatta, itt már a fele sem tréfa, bizony-bizony, ez a széria csúnyán kifulladt – csakhogy ez természetesen még nem jelentette azt, hogy ettől függetlenül nem sajtolnak ki még egy ötödik részt a biztonság kedvéért Jack Sparrowból; dehogynem. Rossio ezúttal már csak producerként vállalt szerepet, a pénz az pénz, nincs mit tenni, a forgatókönyv ezúttal Jeff Nathansoné, aki már egészen gyakorlott a megszentségtelenítésben, hisz a botrányosan gagyi kristálykoponyás Indiana Jonest is ő követte el.

A csapat ezúttal a viszonylag ismeretlen rendezőpárossal, Joachim Rønninggal és Espen Sandberggel bővült, akik a 2012-es Kon-Tiki című filmükkel merészkedtek legközelebb a világhírhez, ezt a norvég filmet ugyanis Golden Globe-ra és Oscarra is jelölték, nyerni sajnos (?) nem nyert. A friss csapat, ahogy egy remake-nél lenni szokott, természetesen nem új lendületet hozott a szériának, hanem az önplágium rettenetes mélységeibe sodorta azt, hogy az iszonyú látványos akciójeleneteket és Jack Sparrow menetrendszerű bohóckodásait is mind-mind végigszenvedjük a szekunder szégyentől: az ötödik rész olyan bántóan utánozza a korábbi részeket, hogy lényegében nem is beszélhetünk spoilerről, olyan kiszámítható a történet – ettől függetlenül, aki erre érzékeny, innentől spoilerveszélyes a szöveg.

karib2.jpg

SPOILER ON

A Karib-tenger kalózai harmadik része, emlékszünk még, olyan tökéletes véget ért, hogy arra igen ritkán látunk példát: a világ legszomorúbb happy endje, Elizabeth Swann és Will Turner tíz évente egyszer találkozhatnak egy napra, mert egy egészen szerencsétlen pillanatban nem Jack Sparrow, hanem Will Turner lett a Bolygó Hollandi kapitánya. Nincs mese, ilyen szívbe markoló véget érdemel egy modern mítosz. Akármennyire is sajnáltam a szerelmeseket, sőt, titkon még ábrándoztam is róla, hogy Will majd valahogy kiszabadulhat, azt semmiképpen nem kívántam volna nekik, hogy az eszményi vágyakozást megtörje az unalmas, hétköznapi szerelem beteljesedése. Márpedig a Salazar bosszúja ezt a bűnt követi el.

A történet nagyjából annyi, hogy Will Turner és Elizabeth Swann fia, Henry (Brenton Thwaites) elhatározza, kimenti az apját a víz fogságából, s ehhez rá is jön, hogy nem kell más, mint megtalálni és elpusztítani Poszeidón szigonyát. Hogy lehessen csűrni-csavarni a sztorit, ez a szigony persze mindenféle rejtvények megfejtésével található meg és alaposan el van dugva, ráadásul ezzel az ürüggyel be lehet hozni a történetbe egy vagány, kemény csajt is, Carina Smith-t (Kaya Scodelario), aki csillagász, és mint ilyen, pontosan tudni fogja, merre kell majd menniük. A teljesen Jack Sparrow-vá változott Johnny Depp csuklóból hozza Jacket, elég unalmas is kezd lenni, úgyhogy kellett még egy kis izgalom: kellett egy gonosz, aki majd liheg a főszereplők nyakában, ő Salazar kapitány, Jack régi ellenfele, egy leszázalékolt Davy Jones gusztustalan csápok és megrázó szerelmi történet nélkül, aki természetesen bosszút esküdött, és a végső jelenetben majd előreláthatólag kardozni is fog.

A film nem szöszmötöl, nyakon önt minket jobbnál jobb akciójelenetekkel, van itt egyfajta Mózes-parafrázisként kettéválasztott tenger, kicsi kardozás és egy elvontatott banképület is, tetőkön ugrálás, ahogy kell, cápák elől menekülés, satöbbi, csakhogy a történet alapjáraton botrányosan együgyű és ezer sebből vérzik: Salazar, ki tudja, honnan, de tudja, hogy Henry meg akarja keresni Jack Sparrow-t, ezért meg is beszéli vele, hogy legyen már olyan jó, ha megtalálja Jacket, adja át neki az üzenetét, miszerint szörnyű bosszúja hamarosan lesújt reá! De ha ez a Salazar ilyen jó vadidegenek megtalálásában a nyílt vízen, miért nem keresi meg Jacket, aki köztudottan folyamatosan hajózik, ha csak teheti? Efféle nyögvenyelős megoldások kísérik végig a filmet a film tetőpontjáig, ahol viszont elszabadul a – spoilerrel teli – pokol.

karib3.jpg

A film csúcspontján a szétválasztott tenger mélyén megtalált szigony szétverését követően főszereplőink egy mélybe lógatott horgonyon másznak fel az összezáródó tengerrel versenyezve, de mintha ez nem lenne elég, alkotóink nem szégyellték a két másik kalandfilm-franchise, A Gyűrűk Ura és a Star Wars egy-egy ikonikus jelenetének átemelésével bebiztosítani a drámai végkifejletet. A semmiben lengedező Barbossa kapitányról természetesen kiderül, hogy ő Carina apja, s ezt Barbossa természetesen akkor vallja be, mikor – akárcsak Luke – a lánya éppen a semmi fölött lóg: érdekes, miért kell mindig végtelen mélység a lábunk alá egy ilyen vallomás kicsikarásához! De a film itt nem áll meg: Barbossa ezután önfeláldozó zuhanással taszítja a gonosz Salazart a mélybe – Gandalf ikonikus „fussatok bolondok!”-zuhanása egyértelmű előképe a jelenetnek, azzal a különbséggel, hogy ott tényleg elkerülhetetlen volt az önfeláldozás, míg itt teljesen indokolatlan copy-paste hősködés.

A film a lemenő nap fényében ér véget egy csinos szigeten, melynek legelőin fű kövér, végre találkozik a megszabadult Will és Elizabeth, s hogy a film frenetikus duplarandiban érjen véget, Henry és Carina is szenvedélyes csókban forr össze. Miért? Miért törvényszerű, hogy két ellenkező nemű szereplő a film végén csókolózni kezdjen, minden előzmény nélkül? Mindez persze eltörpül a rettenetes makogás mellett, amit a rég nem látott Will művel a fiával, s ami nagyjából így hangzik:

– Fiam!
– Apám! Látod, megmentettelek!
– A rohadt életbe, tényleg! Hogy csináltad?
– Poszeidón szigonya, tudod. Mondtam, hogy nem mese!
– Azt a betyár mindenit! Nem hittem volna, hogy létezik ilyen varázslat, annak ellenére, hogy mielőtt megfogantál volna, láttam én már poliparcú szörnyet, élő csontvázakat, egy istennőt és egy óriáspolipot is! Ja! És még Jacket is visszahoztuk a halálból, anyád pedig egy ládában őrzi a kivágott, dobogó szívemet! No, menjünk vacsorázni!

Isten óvjon minket a beígért hatodik résztől.

 

Tetszett a cikk?
Kövesd az art&go-t Facebookon is!
Film, könyv, színház, zene, gasztro, utazás - élmény!

 

süti beállítások módosítása