Az előadás magját a részvevőkkel készített interjúk jelentik, a Holdkő valódi lényege azonban a színészek saját vallomása.
Le lehet egyszerűsíteni, túl lehet misztifikálni, vagy épp a mindenkor hatalmon lévő kurzus kedve szerint ki lehet sajátítani az 1956-os forradalmat. Persze. Folyamatosan látjuk is, hogy ez technikailag lehetséges – épp csak ennek következményeként a megemlékezéseknek egyre kevesebb közük van ahhoz, hogy mik is történtek valójában. A rendszerváltás környékén született generációnak október 23-a (március 15-höz hasonlóan) már csak egy elvont piros betűs ünnep, amikor nem kellett iskolába menni, és amikor az előző tanítási napon ünnepeltük a HŐSÖKET, akik szembeszálltak az elnyomókkal.
Holdkő (fotó: Mészáros Csaba)
Mint ahogy az az előadásban el is hangzik, ’56 ennél jóval bonyolultabb: a résztvevők számára is teljesen mást jelentenek az akkor történtek. Máshogy sodródtak bele, máshogy élték meg, és a motivációik lehetett gyökeresen különbözőek. A k2 Színház csapata sem többet, sem kevesebbet nem tett annál, mint hogy amerikai útjuk során interjúkat készítettek emigráló ötvenhatosokkal és másokkal, majd ezeket szövegkönyvvé gyúrva és dokumentumszínházi-szerű előadásként bemutatva elénk tárják ’56 egyfajta igazságát. Vagyis sokfajta igazságát. A résztvevők élettörténetét, az ő szemüvegükön keresztül pedig a történtek változatos megítélését. A Holdkő nem esztétikai minőségével, hanem őszinteségével tűnik ki az idei évadban a forradalom hatvanadik évfordulója kapcsán bemutatott számos produkció közül.
Maga az előadás ugyanis tényleg inkább fontos, mint jó. A k2 két vezetője, Benkó Bence és Fábián Péter ismét közösen rendezték az előadást. A Holdkő ötletgazdag munka, de a kevesebb talán több lett volna (például miért is kellett egyáltalán a holdkő-párhuzam?): a szövegek, valamint a színészek saját gondolatai nem igényelnek ekkora körítést. A kitalált koncepció (a színházterem hat „sarkában” áll egy-egy színész, akik ráadásul folyamatosan váltogatják a szerepeket) nemcsak a nézők számára jelent pluszmunkát az előadás követéséhez – ez nem lenne baj, a kényelmetlen szék, és a folyamatos váltások biztosítják, hogy koncentrálnunk kelljen –, de a színészeknek sincs lehetőségük arra, hogy kidolgozzák az éppen megformált karaktereket. A játék így sokszor nem több, nem lehet több olykor szinte parodisztikus stílusgyakorlatnál.
Holdkő (fotó: Mészáros Csaba)
A Závada Péter által monológokká írt interjúkat megtörik dalok, nézők által felolvasott, holdkőzetekről szóló szövegek és a színészek saját személyes vallomásai az ’56-hoz fűződő viszonyukról. Túlzás nélkül állítható, hogy utóbbiak jelentik az előadás igazi lényegét. Persze, az előadás magjául és alapjául az interjúk szolgálnak, ám az, hogy miért is jött létre a Holdkő, magában a k2 csapatában rejlik: ha fiatal, gondolkodó emberek nem érik be a propaganda által sulykolt túlmisztifikált, elferdített képpel, akkor példaértékűen maguk kutatják fel az igazságot. A Holdkő tehát, minden hibája ellenére, nemcsak megnézésre érdemes, de ebből a szempontból üzenetértékű előadás is.
