Az új változat esetében három szempont volt: legyen látványos, ne kelljen rajta sokat gondolkodni, na meg hozzon jó sok pénzt.
Töredelmesen bevallom: a japán mangákkal és animékkel annyira le vagyok maradva, hogy hónapokba telne, mire egy olyan mondatot ki tudnék nyögni, amiért a rajongók legalábbis nem kevernének le nekem azonnal egyet. Úgyhogy nem is próbálom a szakértelemnek még a látszatát sem kelteni, úgyis azonnal lehullna rólam a lepel, ahogy Scarlett Johanssonról a ruha. Szűz szemmel, különösebb elvárások nélkül ültem be a jócskán agyonhájpolt Páncélba zárt szellemre, még az 1995-ös eredeti animét is csak utóbb néztem meg, hogy azért néhány szakszerűtlen megjegyzést tehessek közérdekű információ gyanánt.
Elsőként mindjárt azt, hogy az amerikai blockbuster-változat alapszituációban, szereplőkben, sőt néha teljes képkockákban is követi az eredetit, mégis teljesen más lesz a végeredmény. És nem azért, mert az eredeti film animációs, a remake meg élőszereplős: a sok effekt, CGI meg miegymás mellett, amiben az utóbbi dúskál, ez majdnem mindegy is. Hanem mert a Rupert Sanders rendezte változat minden elemében ízig-vérig amerikai mozi, melynek készítésekor nagyjából három szempont játszott szerepet: legyen baromi látványos, ne kelljen rajta túl sokat gondolkodni, na meg hozzon jó sok pénzt.
A látványért meg is tettek mindent: eleve IMAX-kompatibilisre forgatták, a színhelyül szolgáló jövőbeli felhőkarcoló-várost mindenféle ötletes képi elemmel zsúfolták tele, és persze a különböző mértékben emberből és gépből összeálló fura teremtmények kitervelésénél is rendesen működött a fantázia. Míg a Scarlett Johansson által játszott Őrnagynak csak az agya emberi, minden más mesterséges, addig nincs is olyan figura, aki – ahogy mondják – ne lenne tuningolva valamivel, a röntgenszemektől a bármennyi alkoholt egyszerre lebontó májig.
A Páncélba zárt szellem azzal sem vádolható, hogy túlzásba vinné a filozofálást. Bár számos kérdés felmerül, például hogy mit szabad tenni egy emberrel és mit nem, vagy hogy hol végződik az ember határa, és hol kezdődik a gépé, ezek körüljárásával nem nagyon foglalkozik, amiért azért nem köveznék meg egy kasszadöntögetőnek szánt popcornprodukciót. Kapunk viszont egy identitásválságban szenvedő tökéletes női gyilkológépet, aki itt – szemben az eredetivel – múltja és énje felkutatására indul. Ez pedig mégiscsak valahogy emberivé teszi a sztorit, felvázolva egy valódi drámát, ami valamelyest kiemeli a filmet a puszta látványos akciófilm státuszából.
Azt mindenesetre megjegyezhetjük, kicsit túlzás volt ezt a szuperhősnő-mozit azzal eladni, hogy láthatjuk benne Scarlett Johanssont meztelenül. Bár a leginkább feszülő testszínű fürdőruhának tűnő cyberbőr alatt megbúvó idomok beindíthatják a fantáziát, nem ezért szeretjük Johansson kisasszonyt, hanem mert rendesen odateszi magát úgy színészileg, mint akrobatikában, de nem kevésbé dicsérhetjük Pilou Asbeket a hűséges Batouként, Michael Pittet a megkeseredett Kuzeként, Juliette Binoche-t a jószívű Dr. Oulet-ként, és külön örülünk, hogy feltűnik a japán szerzői film nagy öregje, Takeshi Kitano a japánul beszélő főnök szerepében.
A Páncélba zárt szellem végül is az lett, ami lenni akart: látványos akcióorgia és akciódús látványorgia, profin kivitelezve. Nekem speciel most ennyi is elég volt.
| A Páncélba zárt szellem adatlapja a port.hu-n érhető el. |
