Lee Child önmagát, Jack Reachert és törzsolvasóit is kimozdította a komfortzónából.
Lee Child regényeinek alapállása rendszerint végtelenül egyszerű. Legyen szó pénzhamisítókról, terroristákról, bosszúálló gyilkosokról, kapzsi üzletemberekről, az egyik oldalon mindig vannak a Rosszak. A másik oldalon pedig az Áldozatok, akiknek segít a semmiből feltűnő Jack Reacher, így Igazság születik és győznek a Jók.
Tom Cruise Jack Reacherként
Na, az Éjféli szállítmányban ez nem így van. Persze, itt is vannak rosszak, akiknek változatos módon meg kell halniuk Reacher keze által, ám ezúttal a „jó” oldal kérdése és meghatározása nem annyira egyszerű…
Lee Child ugyanis sokadik regénye írása közben kilépett a komfortzónájából, és csavarva egyet az egyszerű helyzeteken, a történetet a drogokra, a drogfüggőségre vezette rá. Ennél sokkal többet spoilerveszély miatt nem szeretnénk írni (érdemes elolvasni a könyvet, szóval nem lőnénk le csattanókat), de gondoljunk csak bele, hogy mennyire megosztó ez még manapság is, és mennyire nehéz pusztán csak áldozatként, vagy akár „jó”-ként tekinteni valakire, akinek a mindennapjait a szenvedélye irányítja, akinek élete fő értelme az, hogy megszerezze a napi túléléshez (szó szerint túléléshez) szükséges kábítószer-adagot.
Ezúttal ez történik, így a regény nagy része közben olvasói szemmel olyan stimuláló dilemmákat, kérdéseket vagyunk kénytelenek feltenni magukra, amik amúgy nem, vagy legalábbis nem ennyire jellemzői Child amúgy népszerű, hatásos és főleg szerethető szériájának.
Child ráadásul ezúttal többszörösen is kilépett abból a bizonyos komfortzónából – egy-két egészen meredek döntést is meghozott főhőse kapcsán, amelyek ugyan apróságnak tűnnek, ám meglepően tágítják annak sok könyven át megismert személyiségét. Ebből a szempontból pláne kíváncsiak vagyunk, milyen hatása lesz ennek a Reacher-saga jövőbeli történeteire.
