Az Oscar-díjas chilei film leginkább egy Almodóvar-alkotás erőtlen utánzatának tűnik.
A Testről és lélekről és az Egy fantasztikus nő (Una mujer fantástica, A Fantastic Woman – hivatalos magyar címe még nincs) már a tavalyi berlini filmfesztiválon is megmérkőzött egymással: akkor a magyar alkotás hozta el a fődíjat, az Arany Medvét, míg a chilei rivális a második díjjal, az Ezüst Medvével vigasztalódhatott. A második összecsapásban azonban Enyedi Ildikó maradt alul: Sebastián Lelio filmje vitte el a legjobb idegen nyelvű filmért járó Oscart.
Őszintén megvallom, a Testről és lélekről, bár igazán eredeti és kétségkívül jó film, véleményem szerint korántsem a filmművészet csúcsa. Nem gondolom, hogy meg kellett volna nyernie az Oscart, én személy szerint A négyzetnek adtam volna a szobrocskát. Azt hiszem tehát, nem vagyok elfogult, mikor azt mondom, tisztán esztétikai szempontokat figyelembe véve Enyedi és Lelio filmje közül mindenképpen előbbi kerül ki győztesként.
Most nem mennék bele abba, mennyiben témafelvetésének volt köszönhető az Oscar-díj, és mennyiben esztétikai erényeinek, mindenesetre Lelio egy olyan problémát vett elő, amelyről valóban kevés szó esik: a transzneműség kérdését. Mindezt egy olyan szituációba helyezte, ami a transzneműségtől függetlenül is komoly konfliktusok forrása: egy már meglett korú, jómódú vállalkozó, Orlando, beleszeret egy nála több évtizeddel fiatalabb nőbe, Marinába, elhagyja érte a családját, majd kapcsolatuk legszebb szakaszában hirtelen meghal. A nőnek szinte semmije nem marad, minden a szeretőjéé, a feleség és a fiú visszaköveteli jogos jussát, a tetejében pedig még azt sem engedik meg neki, hogy elbúcsúzzon a halottól.
Ez a történet akkor is működne, ha a fiatal nő originálisan nő lenne. A film mintegy feléig nem is tudhatjuk biztosan, hogy itt egy transznemű nőről van szó, csak bizonyos testi jegyek (széles áll, kis mellek, mély hang) és elsőre furcsának tűnő mozzanatok (névváltoztatás) sejtetik, hogy Marina nem mindig volt nő. (A főszerepet játszó Daniela Vega egyébként hazájában jól ismert transznemű énekes- és színésznő.) A film második felétől aztán egyre inkább az kerül középpontba, hogy Marinát nem azért alázza meg Orlando családja, mert elszerette a családfőt, hanem mert transznemű. Nem azt nem képesek feldolgozni, hogy Orlando elhagyta őket, hanem azt, hogy egy szerintük deviáns valakiért tette ezt.
Ám Lelio nem igazán helyezi kontextusba Marina mint transznemű kitaszítottságát. Nem látjuk, hogy mi ennek a szexuális kisebbségnek az általános megítélése Chilében, csak a családtagok ítélkezésével szembesülünk. De ez az ítélkezés egy bizonyos szintig akkor is adott lenne, ha Marina valóban teljesen nő lenne, és még csak indokolatlannak sem mondanánk. Ha Lelio a transzneműek megpróbáltatásait szerette volna megmutatni, nem igazán megfelelő alapszituációt választott, miközben az egyedül maradó fiatal szerető sztorija önmagában is elég izgalmas téma lett volna. A kettő azonban sajnos nem egyesíti, hanem kioltja egymás hatását.
Az Egy fantasztikus nő filmnyelvileg sem mutat semmi újat. Teljesen hagyományos dramaturgiával végigvitt, különösebb katarzisoktól mentes történet, amelyben Marinán kívül senkit nem ismerünk meg közelebbről. Nincsenek igazán karakteres alakok; az egyetlen, aki valamelyest kilóg a sorból, Orlando bátyja, aki egyedüliként fogadta el öccse választását, és a tőle telhető módon megpróbálja megvédeni a nőt. Egyetlen igazán erős jelenettel sem találkozunk: a film végig hasonló, kissé vontatott fordulatszámon pörög.
Mindent, amit Lelio tud, a nemek közötti átjárás problémáját szintén kedvelő Almodóvar is tudja, csak sokkal jobb és eredetibb módon képes vászonra vinni. Az Egy fantasztikus nő leginkább egy Almodóvar-film erőtlen utánzatának tűnik. Egy ilyen mezőnyben semmiképp sem érdemelt volna Oscart. De nem a chilei alkotásnak juttatott aranyszobrocska volt az Amerikai Filmakadémia egyetlen döntése idén, amit nem tudtunk mire vélni.
