Budapest végre saját jogán szerepel egy nem magyar produkcióban, kár, hogy egy csapnivalóan rossz filmben.
Ritkán fordul elő, hogy egy amerikai filmben Budapest Budapestet játssza: utolsó ilyen emlékem Eddy Murphy és Owen Wilson agymenése, a méltán elfeledett Én, a kém még a boldogult 2002-es évből. Fővárosunk a hidegháborús Berlin vagy napjaink Moszkvája után ismét saját magát alakíthatja, ismét egy kémfilmben, köszönhetően annak, hogy kishazánk az amerikai és az orosz titkosszolgálat közötti harc egyik játéktere lett. Bár a nyugalmazott CIA-ügynök, Jason Matthews eredeti regényében nem Magyarországon zajlanak az események, a filmben a fő helyszín Budapest, és a máshol játszódó jelenetek nagy része is nálunk forgott.
Míg Matthews regényét egyöntetűen pozitív kritika övezi, a Francis Lawrence rendezte és Jennifer Lawrence főszerepelte filmadaptáció annyi sebből vérzik, hogy már könnyebb az ép felületeket számba venni. Nem tudom, egy nem magyar nézőt mivel tud megörvendeztetni a film, mindenesetre számomra az egyetlen izgalmat az nyújtotta, hogy megpróbáltam kitalálni, Budapest éppen melyik részén járunk, ami nekem speciel annyira nem volt nehéz, tekintve hogy budai gyerekként jól ismerem a legtöbbet szereplő Komjádi uszodát és környékét.
A Vörös veréb lehetett volna a hidegháború hangulatát megidéző kiváló kémfilm is, ehelyett egy pornóba oltott vérben tocsogó thrillert vagyunk kénytelenek nézni, melyet a félmeztelenkedő és többször is szexuális aktusba kerülő Jennifer Lawrence-szel akarnak eladni nekünk. Kevés olyan film van, amiben szinte minden rossz, de a Vörös veréb alkotóinak sikerült összerakniuk a tökéletes állatorvosi lovat.
A dramaturgia csapnivaló: sem mi, de ami rosszabb, valószínűleg a forgatókönyvírók és a rendező sem tudják, miért és hogyan követik egymást a jelenetek, mi fontos és mi nem. Ha a történet folyása nem világos, akkor a szereplők motivációi sem lehetnek azok, úgyhogy csak találgathatjuk, hogy például mi mozgatja a főszereplőnőt, Dominikát (Jennifer Lawrence), aki egy sérülés után ügynök nagybátyja megbízásából lesz balett-táncosból előbb csali, majd egy kémeket nevelő szexakadémián kiképzett szupertitkos és szuperfurfangos Mata Hari. A film egyszerre mutatja frigidnek és szexbombának, szerető szívű táncosnőnek és érzéketlen női terminátornak. Hogy milyen tökéletes csábító, azt megtudjuk, mert mondják, csak éppen nem látjuk.
Nem jár jobban a többi szereplő sem. Az amerikai ügynök, Nathaniel Nash (Joel Edgerton) végig sótlan, érdektelen figura marad, Dominikával való románca pedig definiálatlan; érthetetlen, hogyan ismertetheti meg a szexuális csáberő használatát éppen egy teljesen deszexualizált, fapina katonaasszonyság (Charlotte Rampling); nem tudom, mit keres itt a jobb sorsra érdemes Jeremy Irons egy klisészerű, sötétített szemüvegével Jaruzelski tábornokra hajazó főkém szerepében; viszont izgalmas volt látni, hogy a nagybácsit játszó belga színész, Matthias Schoenaertz teljesen úgy néz ki, mint a fiatalabb kiadású Putyin.
A 18-as karika indokolt, a 142 perces játékidő viszont súlyos visszaélés a néző egyre fogyó türelmével. Aki teheti, hagyja ki.
