Az Oscar-gála legnagyobb esélyesének tartott Guillermo Del Toro-opusz giccses tanmese nagyon jókról és nagyon rosszakról.
Guillermo Del Toro legújabb filmjét a rohamosan közelgő 90. Oscar-gála lehetséges nagy nyerteseként emlegetik, de mostanság inkább plágiumvádakkal kerül be a hírekbe, ami nem föltétlenül használ esélyeinek. Hogy az Amerikai Filmakadémia ítészeit ez mennyire befolyásolja, az most vasárnapról hétfőre virradóra kiderül, mindenesetre a hype meglehetősen nagy a film körül, a legtöbb reakció az ájult csodálkozásé és az érzelmileg túlfűtött dicséreté.
Del Toro valóban beletesz mindent, ami felébresztheti szunnyadó vagy kevésbé szunnyadó szentimentalizmusunkat: van itt egy néma és árva aggszűz, aki időre végzett, kötelező maszturbációján kívül túl sok örömet nem lel az életben; állástalan meleg reklámgrafikus, aki öregedésére és kopaszodására egyként hiú; lepcses fekete nő, aki állandóan unalomba süppedt házasságáról hablatyol; jószívű tudós, aki titokban szovjet kém; valamint egy nagyon szemét és öntelt biztonsági főnök, hogy legyen ki ellen is drukkolni. És persze maga a víziszörny, vagy inkább víziember, akit az Amazonasból húztak ki, hogy az amerikaiak egy titkos katonai bázison kikísérletezzék belőle első Gagarinjukat. Itt, a bázison takarítónősködik a néma Elisa, és szép lassan kibontakozik egy furcsa love story a hatvanas évek hidegháborújának és űrversenyének árnyékában.
Mese ez a javából, jók és rosszak harca, elnyomottak és elnyomók küzdelme, vagyis minden fekete és fehér: tudjuk, kivel kell azonosulni és kit kell utálni, még a tanulság is a szánkba rágatik. Tanmeséről van tehát szó, tanmeséről, melyből nem hiányzik a romantikus filmek érzelmessége, a kémfilmek izgalma, a fantasyk látványvilága, csak éppen semmivel nem mutat túl önmagán, tökéletesen magába záródik, és elvárja, hogy fogadjuk el olyannak, amilyen. Kizárólag az érzelmeinkre kíván hatni, nem akarja, hogy agyaljunk rajta, mi több, nem is engedi.
Del Toro tehát tökéletes receptet kotyvasztott össze, kilóra akar megvenni minket, és ha nem állunk ellent, sikerül is neki. Dan Laustsen képei gyönyörűek, szinte érezzük a hatvanas évek Amerikájának atmoszféráját. A CGI-részleg is kitett magáért, jól néz ki az időnként kék színben fénylő víziember, és igen látványosak a vizes jelenetek is. A külcsínre Del Toro eddigi filmjeiben sem lehetett panasz, de míg például A faun labirintusából nem hiányzott az eredetiség és a gondolat, A víz érintésében minden csak elillanó látszat. Sablonokból épített giccses üveggömb, melynek belsejében a semmi tátong. Hajrá Ebbing!
