Felszínes üzeneteket hordozó szuperhős-filmekből nincs hiány: a legújabb Marvel-opus ennek ellenére tovább bővíti a kínálatot.
Engem ez idáig teljesen elkerültek a Marvel-filmek, vagy éppen én kerültem el őket – az első darabot nemrég a Fantasztikus világok című könyv olvasása kapcsán néztem meg. Ez volt az Amerika kapitány – Polgárháború, amelyről az említett és általam itt értékelt könyvben Muchicka László írt politikai szempontú elemzést. A Fekete Párduc ott veszi fel a fonalat, ahol az előző Marvel-film elejtette, a Polgárháborúban ugyanis meggyilkolják a fiktív afrikai állam, Wakanda királyát, utódja pedig fia, T’Challa lesz, aki titokban modern Mátyás királyként szuperpáncélzatban járja a világot és oszt igazságot.
T’Challa alias Fekete Párduc visszatér hazájába, amely a felszínen koldusszegény afrikai ország, valójában a Föld legmodernebb és leggazdagabb helye, köszönhetően az ott bányászott szuperfémnek, a vibrániumnak. Mielőtt királlyá koronáznák, T’Challának meg kell küzdenie kihívójával, egy kis törzs vezetőjével, aki valamilyen rejtélyes okból őskori körülmények között él a hegyek közt. Hogy egy ilyen kőkorszaki szaki mit kezdene a futurisztikus Wakanda trónján, izgalmas kérdés lenne, ha végül le nem győzetne.
Így viszont már semmi nem állhat T’Challa útjába, kivéve egy zseniálisan gonosz, ágyúkezű műkincskereskedőt, akinek éppen a vibrániumra fáj a foga. Főgonoszunk mégse ő lesz, hanem egy Koncoló névre keresztelt rasztahajú feka, aki Amerikában felnőtt wakandai királyi sarjként bejelenti igényét a trónra. Innentől az ő és T’Challa fordulatos, ámde kiszámítható hatalmi harcát látjuk kibontakozni, amelynek szereplői rajtuk kívül T’Challa exe, Nakia; húga, Shuri, aki a James Bond-filmek Q-jához hasonlóan mindenféle kütyüket állít elő; a nőkből álló hadsereg női főparancsnoka, Okoye, aki a T’Challa iránti szimpátia és a mindenkori király iránti hűség között őrlődik; és egy CIA-ügynök, az előző Marvel-filmben is szereplő Everett K. Ross.
A Fekete Párduc alakját a hatvanas években találta ki készítője, amikor is Fekete Párducok néven egy erőszaktól sem visszariadó fekete polgárjogi mozgalom működött Amerikában. A figura és ennek nyomán a film is egyfelől az amerikai feketéknek az amerikai fehérekkel, másfelől Fekete-Afrikának a volt gyarmattartókkal való küzdelmét jeleníti meg. A Fekete Párducban mindez úgy kerül tálalásra, hogy a Koncoló fekete Che Guevaraként Wakanda fegyvereivel a világ elnyomottait akarja felszabadítani, amit a pacifista és izolacionista wakandai hagyomány eddig ellenzett. A film ugyanakkor nem kíván nagyon elmélyülni ebben a problematikában, amely így a lózungkommunista forradalmi szájhősködés szintjén reked meg. Mondjuk mit is várna az ember egy szuperhősfilmtől – mondhatnánk, ha Christopher Nolan Batman-trilógiája nem bizonyította volna, hogy egy szuperhősfilm is képes mélyenszántó és árnyalt lenni.
A Fekete Párduc azonban nem tör ilyen babérokra, sokkal inkább akar szédületes látványorgiát kínálni, és ezt valóban jól is csinálja. A vizuális ötletek és megvalósításuk tényleg pazar, a lebutított üzenet és a sablonos szereplők viszont jelentősen rontanak a film élvezhetőségén. Az olyan csekélységekről meg ne is beszéljünk, hogy a világ legmodernebb fegyvereivel ellátott wakandaiak miért éppen lándzsákkal esnek egymásnak, vibrániumtankok helyett harci orrszarvúkkal egészülve ki. A magyar nézőt a nagy mondanivaló bizonyára hidegen fogja hagyni, legfeljebb arra a mondatra kapja fel a fejét, amelyet mintha a magyar kormányfőnek szóló fricskaként biggyesztett volna oda a rendező, Ryan Coogler: „Ha nagy a szükség, a bölcsek hidakat építenek, az ostobák falakat emelnek”.
