A harmadik rész nem kíván önálló alkotás lenni, hanem az első két rész nosztalgiáját akarja nyújtani, lebutított formában.
A Valami Amerika első része a kétezres évek elején megcáfolta azt a sokáig megdönthetetlennek hitt igazságot, hogy olyan, hogy jó magyar közönségfilm, nem létezik. A Várnai-fivérek és a magát amerikai producernek kiadó szélhámos, Alex kalandjai ritkán látott mennyiségű nézőt vonzottak be a multiplexek termeibe magyar filmre. A sikerszéria első darabja mai szemmel nézve is rendben van, és bár végeredményben egészen szimpla kis vígjátékról van szó, szerethetőségét az adja, hogy egyszerre tud amerikaiasan profi és magyarosan csetlő-botló lenni. A második rész már nem tudta hozni az első élményét, de így is korrekt vígjáték született, köszönhetően elsősorban az abban országos ismertségre szert tevő Tompos Kátyának.
A most bemutatott harmadik résszel a Valami Amerika-széria a rendszerváltás utáni magyar vígjáték megszokott hagyományaihoz tért vissza. A Valami Amerika 3. semmivel sem jobb, de semmivel nem is rosszabb, mint egy átlag magyar közönségfilm. Bosszantó legfeljebb azért lehet, mert az első rész valóban magasra tette a lécet, még ha ez a magasság viszonylagos is. A harmadik rész nem kíván önálló alkotás lenni, hanem mintegy az első két rész nosztalgiáját akarja nyújtani, lebutított formában. Az eltelt tizenhat év érzékelhető jellemfejlődést nem hozott a szereplőkben, mindenki ugyanolyan, mint volt, pontosabban a mostaniak a tizenhat évvel ezelőttiek karikírozott változatai. Míg az első részben a színészek megpróbáltak a végeredményben sablonos szereplőkből (botcsinálta rendező, szoknyapecér menedzser, depressziós kisöcs, picsáskodó színésznő, elhanyagolt értelmiségi barátnő) többdimenziós alakokat formálni, itt már mindenki megelégszik saját szerepének parodizálásával.
A második rész behozta az Argo-filmek ízvilágát a Csuja Imre által játszott maffiózó, Bala figurájával, a harmadik pedig erre is rátett egy lapáttal: ezúttal megkapjuk a László Zsolt alakította Tonit Ganxsta Zolival súlyosbítva. A hülye tesókhoz így már két csoport hülye gengszter is társul, és nem maradhat el természetesen a béna rendőrnyomozó figurája sem, akiért Scherer Péter a felelős. Csupa újrahasznosított ötlet kiváló színészekkel eljátszatva, merthogy Herendi Gábor összetrombitálta a magyar (film)színészek színe-javát, ha mégsem lenne elég húzóerő a Valami Amerika-brand.
A film nagy része börtönben játszódik, ahová bekerül a három Várnai-fivér és a kétszer három maffiózó, a raboknak pedig a börtönigazgató parancsára elő kell adniuk a második részből ismert East-West musicalt. A börtönben megkapjuk az önmagát parodizáló Stohl Andrást, és persze nem hiányozhat Nagy Ervin sem, aki ezúttal macsó nőcsábász helyett macsó meleget alakít Rezsó néven. A Valami Amerika 3. innentől meleg-sztereotípiákat és szappanos vicceket dobál egymásra, amivel nekem nem az a bajom, hogy nem polkorrekt, mert egész jó dolgokat lehet kihozni a polkorrektség parodizálásából is. A baj az, hogy egyrészt ezek a poénok már az első rész idején is szakállasak lettek volna, másrészt a film nem is akart kezdeni semmit az egésszel, meghagyta az öncélú altesti humorizálás szintjén. Stohl András drogos színész-önparódiája viszont találó volt, mondhatni ez volt az egyetlen őszinte mozzanata a filmnek. (Egy következő filmben szívesen látnánk őt egy pénzért magát mindenkinek eladó színész szerepében is, hogy teljes legyen a kép.)
A Valami Amerika 3. minden képkockáján látszik, hogy a mozikasszákat veszi célba: újrahasznosítja a brandet, még több ismert nevet pakol hozzá, miközben nemhogy újítani nem kíván, hanem épp csak annyi energiát fordít magára, ami megkülönböztet egy Sas-kabarét egy egészestés filmvígjátéktól. Elvégre minek csináljunk ötfogásos vacsorát, ha egy zsíros kenyérrel is jól lehet lakni? Herendi Gábor ezúttal zsíros kenyeret osztogat, de biztosak lehetünk benne, hogy a közönség ezt is zabálni fogja.
