Ágnes és Júlia a végítélet árnyékában, avagy „the end of a beautiful friendship”.
Mit tehet az ember, ha egy aszteroida közelít a Föld felé? Mondjuk kiküldheti ellene Bruce Willist. És ha ő sem tud segíteni? Marad a beletörődés. Néhány éve Lars von Trier pusztította el a Földet egy nagybolygó segítségével Melankólia című filmjében, most Hutvágner Éva teszi ezt egy kisbolygóval elsőkönyves regényében, még ha (spoiler alert!) az apokalipszist magát nem is láthatjuk.
Máriás Attila illusztrációja
Az Örök frontban ugyanis a végítélet csak díszlet, nagyon keveset tudunk meg arról, mi történik úgy általában az utolsó napokban. A helyszín Budapest, két főszereplőnk két huszonéves lány, Ágnes és Júlia. Gyerekkorukra visszanyúló, „se veled, se nélküled” barátságuk végóráinak története a könyv – a bekövetkezendő apokalipszis csak mintegy metaforikus jelzése ennek az amúgy-is-véget-érésnek. „A barátságuk ijesztő volt, olyasmi, amire a nagymama furcsa szemmel néz, a szülők nem értik. Benne volt mindvégig, hogy egyszer belezuhannak a szakadékba, ami körül kóvályognak” (91). Egy dupla coming-of-age sztorit olvasunk, aminek valójában csak a vége van megírva, nagy részét szó- és mondatfoszlányokból szedjük össze.
Kihűlő szerelem, édeshármas, nagypapakorú szerető – a férfiak csak eszközök, kellékek ebben a sztoriban. „Hagyja, hadd játsszanak vele a lányok” – tudjuk meg Miklósról (129). Marcell felesége öngyilkos lesz, most a nála jó pár x-szel fiatalabb Ágnessel vigasztalódik, Ágnesnek meg legalább van hova menekülnie Júlia elől. „Befogadta a házába, mégis mit tett volna. Gyakorlatilag a ház előtt találta. Ott kóborolt, összefagyva és teljesen részegen, úgyhogy felvitte magához, lefektette a lánya régi gyerekszobájába egy kis kanapéra. Az a szerencsétlen meg azt hitte, tartozik valamivel, és éjjel átmászott az ágyába” (66.). Így is kezdődhet egy kapcsolat.
Az Örök front inkább líra, mint epika. Nem a történés a lényeg, hanem a két lány barátságának nyelvi megfogalmazása. Mert tulajdonképpen nem is történik semmi, csak csupa banális, hátköznapi dolog. A kis részletek fontosabbak, mint a Földet elpusztító Apophis: a pincér körme alatti fekete, a borban úszó hajszál, a letört metszőfog, az ágy alá dobott Algoflex. A helyszínek egy budapesti számára különösebb leírást nem igényelnek: Deák tér, Kazinczy utca, nagykörút. Itt teng-leng a fővárosi Y-generáció az apokalipszis árnyékában. Sajnáljuk-e, hogy véget ér mindez? Erre a regény nem ad választ. De nem is kell.
A kötetet Máriás Attila illusztrálta – jegyezném meg. Nem mellékesen.
