Harmincéves lett a Vígszínház ikonikus előadása, A padlás.
Nem irigylem a Vígszínházat: kétségtelenül nincsenek könnyű helyzetben. Lemondás ide, elmaradt Vadkacsa oda, a Szent István körúti teátrum utóbbi évtizedei ezer szálon kötődnek a korábbi igazgatóhoz és főrendezőhöz, a zaklatási botrányokba belebukott Marton Lászlóhoz – és egyelőre mintha maguk sem tudnák, pontosan hogyan is kezeljék ezt a helyzetet. Ez látszott a színház ikonikus előadása, A padlás 30. születésnapján is.
Wunderlich József, Telekes Péter (fotó: Szkárossy Zsuzsa)
1988. január 29-e magyar színháztörténeti mérföldkő – így 2018. január 29-e is az lett. Immár harminc éve van folyamatosan műsoron Presser Gábor, Sztevanovity Dusán és Horváth Péter legendássá vált félig meséje, félig musicalje. Hirtelen nem is tudok sok hasonlóan régóta futó magyarországi előadást mondani: az 1983. óta műsoron lévő Macskák (Madách Színház) és a Játszd újra, Sam! (Pesti Színház) jut eszembe. Szóval jelentős esemény egy ilyen harmincas születésnap.
Ennek ellenére egy-két Facebook-poszton túl mintha maga a színház is dugdosta volna kicsit ezt a jubileumot. Az évad eleji sajtóanyagukban persze még kiemelt eseményként szerepelt, azóta azonban sok víz lefolyt a Dunán – és sok szennyvíz a lefolyón. Miközben A padlás jelentősége és az a kötődés, ahogy számos néző, akiket először talán még a szüleik vitték el a Vígbe, most meg már ők viszik el a gyermekeiket A padlásra, rajong az előadásért, messze túlmutat Marton László személyén – ugyanakkor az is biztos, hogy Magyarországon még meg kell tanulnunk jól kezelni ezt a helyzetet.
Király Dániel, Csapó Attila, Hajduk Károly (fotó: Szkárossy Zsuzsa)
Az előzetes hírverés és felvezetés ellenére ugyanis az előadás a szokott víges ünnepi hangulatban telt: a nyitányt megelőző „starwarsos” felvezető mellett a finálét követően fotóösszeállítást is láthattunk, valamint a tapsrendben színpadra szólították az előadás korábbi szereplőit. Így hát felidézhettük azokat is, akik már túl idősek ahhoz, hogy estéről estére fellapozzák a varázskönyvet, és azokat is, akik már örökre szépek.
Mégsem tudtam szabadulni a kissé felemás érzéseimtől, és ez csak erősödött, amikor Rudolf Péter megszólalt, hogy elmesélje ugyanazt az anekdotát, amely már másfél éve, a kilencszázadik előadáson is elhangzott. És bár a rövid történet lényege az volt, hogy a bemutató előtt a színészek kissé kételkedtek az átütő sikerben, de nem nekik lett igazuk, a hangsúly másra helyeződött. Amikor elhangzott Marton László neve (az este során először, hiszen az alkotók között nem meglepő módon nem hívták színpadra), erőteljes vastapsban tört ki a közönség nagy része, melyhez számos színész is csatlakozott.
Tornyi Ildikó, Wunderlich József (fotó: Szkárossy Zsuzsa)
Mindent értek. Azt is, hogy a taps Marton Lászlónak elsősorban nem mint embernek, hanem mint A padlás rendezőjének szólt köszönetképpen, amiért oroszlánrészt vállalt ennek a sokak számára meghatározó előadás életre hívásában. És azt is, hogy a színpadon álló színészek közül sokan köszönhetnek nagyon sokat korábbi tanáruknak, igazgatójuknak. Mégis… Valahogy számomra véget ért aznapra az ünnepi hangulat – de ez egyáltalán nem A padlás hibája…
Akárhogy is, még sok boldog születésnapot és számos lelkes színész- és nézőgenerációt kívánok A padlásnak!
