Martin McDonagh harmadik mozijának már most bérelt helye van a 2018-as év filmes toplistáin – a híres drámaíró filmkészítőként is csúcsra ért.
A szorgos színházba járók jól ismerhetik Martin McDonagh munkásságát, hiszen sok drámáját bemutatták már Magyarországon is. Színpadi sikerei után 2008-ban forgatókönyvírásra és filmrendezésre adta a fejét a nagy sikerű Erőszakikkal (de maradjunk inkább az eredeti címnél: In Bruges), majd A hét pszichopata és a si-cu következett négy évvel később. Újabb öt év elteltével most itt a Három óriásplakát Ebbing határában, amely hét Oscar-jelölést és négy Golden Globe-díjat zsebelt be (a legjobb drámáért, a legjobb forgatókönyvért, a legjobb női főszereplőért és a legjobb férfi mellékszereplőért járót).
McDonagh a vidéki Írország öncélú durvaságtól sem mentes colour locale-jának érzékeny és humoros bemutatásával robbant be a színház világába – lásd például Magyarországon legsikeresebb, több feldolgozást megért Vaknyugatát –, ezúttal a vidéki Amerika a téma, a Közép-Nyugat, ahol dúl a rasszizmus, a homofóbia és a WASP-Amerika kultusza. A képzeletbeli Ebbing városa azonban lehetne Írországban vagy a magyar Alföldön is, ahogy a történet is játszódhatna szinte bárhol, ahol a provincializmus, a feudális megrögzöttségek és a minden mássággal szembeni gyűlölet uralkodik.
A történet szerint a lányát brutális kéjgyilkosságban elveszítő Mildred három óriásplakátot bérel ki egy elhagyatott út mentén, hogy felhívja Willoughby rendőrfőnök figyelmét: a feketék zrikálásával elfoglalt helyi erők még mindig nem találták meg a gyilkost. Megjegyzem, ez a sztori nálunk nem nagyon bontakozhatna ki, mivel a cöfös kommandó bizonyára már másnapra lefestené mindhárom óriásplakátot, vagy a parlament hozna törvényt az eltüntetésükre. Ebbingben azonban a rendőrség nem éppen baráti fellépése és a lakosság kifejezett ellenszenve ellenére is jó ideig a határban virítanak, felforgatva a közösség életét és a fortyogó indulatokat elfedő látszólagos békét.
A közvélemény nem véletlenül áll Willoughby rendőrparancsnok mellé, hiszen rendet tart a városban, a heteroszexuális fehéreknek jó dolguk van, a karhatalom csak az elnyomott kisebbségekre száll rá. Mildred személyes okokból vezérelt lépése utóbbiak körében vált ki szimpátiát: a fekete barátnő, a fekete plakátragasztó, a meleg hirdetésszervező vagy éppen az elhagyott nőbe szerelmes törpe számára végre valaki képviseli a rendőri erőszakkal szembeni ellenállást.
McDonagh azonban nem egy ellenszenves rendőrparancsnokot mutat, ellenkezőleg: Willoughby jó családapa, beosztottjai által tisztelt felettes, a lakosság által szeretett vezető, a tetejében pedig tényleg mindent megtett és megtesz, hogy kézre kerítse Mildred lányának gyilkosát. És ha ez még nem lenne elég, rákban szenved, és már csak hetei vannak hátra. Mildred is összetetten megrajzolt figura: makacs küzdelmének egyik táplálója bűntudata, mivel az ő hibája is, hogy lánya gyilkosa útjába tévedt a végzetes estén.
Míg a film elején egyértelműen Mildredet övezi a néző szimpátiája, McDonagh folyamatosan teszi egyre komplexebbé a képet, úgy, hogy végül senki mellé nem tudunk állni, ahogy egyértelmű ellenszenvünket sem tudja egyetlen szereplő sem kiváltani. Még az élete sikertelensége elől a brutalitásba menekülő Dixon sem: az ütnivalóan szemét figura egyre árnyaltabb képet kap, főnöke neki írt levele hatására pedig komoly jellembeli változás indul meg benne. Ez a Három óriásplakát igazi erőssége: semmi nem fekete vagy fehér, mindenkinek igaza van és senkinek nincs igaza, mindenki bűnös, de senkit nem lehet elítélni.
McDonagh filmje a legalapvetőbb emberi érzésekről: szeretetről, gyűlöletről és bűntudatról szól, haragról és megbocsájtásról, a halállal való szembenézésről. Mélyen humanista alkotással van dolgunk: McDonagh mindenki mögött meglátja és megmutatja az embert. Még az alapvetően ironikusan ábrázolt törpe is valódi emberi figurává lesz, mikor faképnél hagyja a vele csak hálából együtt vacsorázó Mildredet.
A Három óriásplakát szerint az ellenszenv, a gyűlölködés, a meg nem értés mögött előítéleteink, kudarcaink, élethazugságaink és az ezekkel való szembenézés és leszámolás képtelensége áll. Így van ez a még a házába érkező papot is a jó fenébe elküldő Mildreddel, akiből Willioughbyval való engesztelhetetlen küzdelme során kibújik a megbékélést kereső és megbocsátó ember, látva a haldokló rendőrfőnök szenvedéseit. És így van ez az anyjával együtt élő Dixonnal, aki később majdnem hőssé válik, de – és ez is McDonagh dramaturgiájának egyik nagy erénye – csak majdnem.
Nemhiába McDonagh Golden Globe-díja és Oscar-jelölése a legjobb (eredeti) forgatókönyvért: mind a történet, mind a párbeszédek szintjén, mind a karakterábrázolásban tökéletesen megírt műről beszélünk. Jól működik az íróra jellemző sajátos humor, kiválóan keveredik tragikum és komikum, egyszerre sírós és nevetős robbanóelegyet képezve. A színészeknek minden szerep szinte jutalomjáték, kivált a főszereplő hármasnak. Francis McDormand alakítása Mildred szerepében Golden Globe-ot ért, és nagy összegben mernénk fogadni, hogy az Oscart is elnyeri. Sam Rockwell és Woody Harrelson egymás ellen versenyez majd a gálán, de mindketten megérdemlik a legjobb mellékszereplő díját. Sam Rockwellre talán nehezebb feladat hárul, hiszen Dixon járja be a legnagyobb utat a filmben, az utóbbi idők egyik legizgalmasabb filmes karakterét teremtve meg.
A Három óriásplakát Ebbing határában az elmúlt évek egyik legjobb filmje: sokáig hordozzuk még magunkban.
