Az utolsó jedik leginkább ironikus önreflexiója révén tud újat hozni a Star Wars-univerzumba.
Nehéz úgy beszélni a Star Warsról, hogy a kritikus nem mondja meg, hogyan viszonyul az egész franchise-hoz. Egyetlen film vagy filmszéria körül sem alakult ki ugyanis akkora kultusz, mint A csillagok háborúja körül; egy egész modern mítosz született George Lucas kezei között. Kétségtelen, hogy az első trilógia kultúrtörténetileg is jelentős: egy már-már klasszikus mesével van dolgunk, melynek középpontjában jó és rossz harca áll, de a sztori nem valami mondabeli világban játszódik, mint A Gyűrűk Ura, hanem az űrben, egy kvázi-jövőben, ami persze konkrét időben nincs elhelyezve, ezért is időtlen.
Jómagam már érettebb kamaszként láttam az első trilógiát, és talán ezért sem alakult ki bennem különösebb kötődés a Star Wars-univerzumhoz. Elismertem az erényeit, különösen Darth Vader alakját, akivel valóban a filmtörténet egyik legemlékezetesebb gonoszát sikerült vászonra vinni, de rajongója nem lettem. Az Anakin Skywalker alakja köré szerveződő második trilógia (a történet szerint persze első) pedig már inkább tűnt pénzszerző tevékenységnek, mint művészileg értékelhető produktumnak, ahogy Az ébredő Erőt is a „húzzunk le egy újabb bőrt” mottó jegyében született alkotásnak láttam.
Az utóbb elkészült négy filmhez (plusz a szintén számomra túl nagy izgalmakat nem jelentő Zsivány Egyeshez) képest Az utolsó jedik azonban kellemes csalódást jelentett. Mindenekelőtt azért, mert mert iróniával viszonyulni saját magához és az egész Star Wars-sagához. Mikor a film elején az idős Luke Skywalker egy laza mozdulattal maga mögé dobja a mindenki által vallásos áhítattal övezett fénykardot, mint valami értéktelen kacatot, abban van egy jó értelemben vett tiszteletlenség. Az előző négy filmnek épp az volt az egyik baja, hogy túl komolyan vette önmagát és a legendát, ezért nem mert érdemben hozzányúlni, nem tudott érdemben semmit hozzátenni. Az utolsó jedik sem rukkol elő radikális újításokkal, mégis üdítően hat, hogy például a jediséget nem bigott imádattal övezi, hanem a kiábrándult Luke Skywalker alakjával és az ironikus poénokkal izgalmas önreflektív keretbe csomagolja.
A sztori kiszámítható: a gonosz Első Rend szinte megállíthatatlanul tör előre, a lázadók részben sikeres, de többnyire sikertelen utóvédharcokat folytatnak, és amikor már minden veszve látszik, az utolsó pillanatban mindig jön a felmentő sereg, ha csak egy ember képében is. A történetről ennél többet nem mondanék, de a bevett sablonokon kevésbé tud túllépni, az egyetlen valóban újszerű elem Ray és Kylo Ren különleges telepatikus kapcsolata.
Ami a színészeket illeti, Mark Hamillnek nagyon jól áll az idős, kiégett jedimester szerepe, színészileg is sokkal érettebb, mint az első trilógiában volt. Carrie Fishert nem lehet nem úgy nézni, hogy tudjuk, filmben most látjuk utoljára; Leia hercegnő egyébként itt már nem játszik olyan fontos szerepet. Adam Drivert és Kylo Ren alakját nem szerettem az előző részben, itt már jóval összetettebb figurának tűnik, mégsem érzem elég erős karakternek. De lehet, hogy csak Darth Vader sötét árnyéka homályosítja el, ami kétségtelenül rávetül, ha akarja, ha nem. Izgalmas újítása viszont az új trilógiának, hogy ezúttal egy női (leendő) jediharcossal találkozunk Rey személyében, aki Daisy Ridley alakításában valóban erős figura. A Twin Peaks harmadik évada után jó volt látni Laura Dernt Amilyn Holdo szerepében, de az egyik legizgalmasabb figura a Habony Árpádra hajazó Benicio Del Toro trükkös tolvaja volt. Ebből a szerepből többet is ki lehetett volna hozni: remélem, a harmadik részben még viszontlátjuk őt.
A látványvilág természetesen magáért beszél, különösen a kaszinók és fegyverkereskedők bolygója sikerült izgalmasra, ahol számos kis animációs poénnal gazdagodunk. A Star Wars egyik humorforrása a különböző fura szerzetek, amiből itt talán kevesebb van, mint az első trilógiában, de van egy két emlékezetesen vicces lény, például a Millenium Falconra bekéredzkedő madarak, akikben Chewbacca lel új társakra. És bár jobban szeretem eredeti hangon nézni a filmeket, mint szinkronnal, a magyar szinkron ezúttal kitett magáért.
