A válasz elég szubjektív, de három Aréna-koncertet követően vesszük a bátorságot, és megkísérlünk részigazságot tenni.
Természetesen csupán részigazságot és nem többet, a kérdés primer módon éppúgy megválaszolhatatlan, mint az, hogy „milyen a jó zene” – mindenkinek más. Mégis, egyfelől esztétikai különbségeket azért meg lehet határozni különböző művek között (épp úgy, mint bármely más művészeti ág esetében is), másrészt pedig a filmzene „alkalmazott” mivolta révén azért részben objektívebb szempontok alapján is értékelhető-értékelendő.
Ennio Morricone
A filmzeneszerzők munkáit ugyanis részben muszáj a filmmel együtt nézni – ugyanis bár a film minősége önmagában nem feltétlenül hat ki a filmzenéjére, az azonban nyilván fontos és viszonylag jól érezhető szempont, hogy a filmzenének bele kell simulnia a film egészébe. Márpedig ebben az esetben eléggé egyértelmű, hogy a tyúk vagy a tojás volt előbb: a stúdiók egy-egy forgatókönyvvel vagy legalábbis félkész cselekménykoncepciókkal keresik meg a zeneszerzőket, akiket így az első pillanattól kezdve köt a téma, a hangulat, sőt a forgatókönyvben vázolt jelenetek. Ettől egyébként nem lesznek kevésbé értékes és egyedi művészek: a középkor-újkor számos nagy mestere is rendszeresen dolgozott például egyházi megrendelésre – ezekben az esetekben az elvárások éppúgy meghatározottak voltak (sőt), mint mondjuk egy hollywoodi romantikus komédia esetében.
A már említett három koncert – Hans Zimmer márciusban, Ennio Morricone októberben, James Newton Howard novemberben vezényelte saját műveit Budapesten – alapján, úgy, hogy egymást követően hallottuk az adott zeneszerző több művének medley-ét, mégis azt kell mondanunk, hogy azok a filmzenék a legjobbak, ahol a zene a film nélkül is maradandó élményt tud nyújtani. Ellentmondás ez? Aligha: míg az, hogy a zene teljes mértékben idomuljon a filmhez, megkerülhetetlen alapvetés, arra csak az igazi művészek képesek, hogy e keretben is teljes mértékben képesek legyenek olyan művet alkotni, mely önmagában is érvényes, egyedi, minőségi, és nem utolsó sorban a nagyközönségnek is érdekes lehet (túlmutatva azon, hogy pusztán azért keltenek érdeklődést ezek a dallamok, mert iksz vagy ipszilon filmben csendültek fel).
Hans Zimmer
Ez a teoretikus magyarázat a gyakorlatban is megállja a helyét – legalábbis esetünkben –, ugyanis zenei szempontból kétségtelenül Ennio Morricone koncertje bizonyult a legszínvonalasabbnak, attól függetlenül, vagy annak ellenére, hogy „showértéke” egyáltalán nem volt – az olasz mester még egy „Bona Sera, Budapest!”-kaliberű köszöntésnyi interakcióba sem lépett a közönséggel: két felvonáson keresztül egyetlen szó nélkül vezényelte saját dallamait. A lényeg persze utóbbi volt: márpedig Morricone zenéi évtizedekkel a filmbemutatókat követően is élnek és hatnak. Kétszer egy óra utazás az, amit a közel kilencven éves géniusztól kaptunk az Arénában.
Morriconéval ellentében Hans Zimmer vérprofi, az évente turnézó rocksztárok egy részét is megszégyenítő show-val örvendeztette meg a nézőket. Nem csak magától értetődő módon kommunikált a közönséggel, de azt is elhitette velünk, hogy egy-két anekdota, amit elmesélt, valóban csak a miénk, budapestieké; a cseh, német stb. nézők más-más sztorit kaptak. Zenéje nem mentes a hatásvadász elemektől, ugyanakkor kétségtelenül nagyon ért ahhoz, hogyan lehet minden filmbe beletenni egy-két olyan dallamot, mely mind az adott filmet, mind Hans Zimmert emlékezetessé teszi – gondoljunk csak A Karib-tenger kalózaira vagy épp A Da Vinci-kódra. Zimmer, még ha nem is annyira egyedi, mint amilyennek eladja magát, kétségtelenül jól ötvözi a klasszikust a modernnel, a kommerszt az elittel. Mind ő, mind a zenéje ’showman”.
James Newton Howard
James Newton Howard koncertje sem volt értékek nélküli, és nem csupán azért nem, mert a zeneszerző számos érdekes kulisszatitkot árult el a hollywoodi folyamatokról, saját filmzeneszerzői munkamódszeréről, valamint úgy általában a saját pályafutásáról. Ugyanakkor kétségtelenül az ő művei tűnnek a legkevésbé egyedinek és a leginkább hatásvadásznak (ez részben, figyelembe véve azokat a filmeket, melynek ő jegyzi a dallamait, nem meglepő). És ami még érdekesebb, az ő művei élnek meg legkevésbé az anyafilmek nélkül: nem véletlenül kísérte számos esetben a zenéket az adott film jeleneteinek vetítése.
A három koncertből azt a tanulságot kétségtelenül levonhatjuk, hogy a filmzene éppúgy sokszínű, mint „A” zene, sőt – egy-egy filmzeneszerzőnek alapfeltétele és lételeme a sokszínűség, hogy hónapról hónapra képes legyen más-más stílusban alkotni. És ha közben meg tudja őrizni saját magát is, nos, akkor tényleg igazi művész.
