Kecskeméten Csárdáskirálynővel, Miskolcon Marica grófnővel bizonyították, hogy az operettek is lehetnek érvényesek.
A Kecskeméti Katona József Színház és a Miskolci Nemzeti Színház már bizonyította, hogy a vidéki színházi létből fakadó „kötelező” műfajok esetében sem megúszásra játszik: a hírös városban a Rusznyák Gábor által rendezett Mágnás Miska, Miskolcon pedig például a szintén Rusznyák-féle A víg özvegy mutatja azt, hogy az operettek esetében is van élet a bokacsapkodás, az ütemes taps és a felszínes szirup mögött. Idén Kecskeméten a hazánkban legismertebb operett, a Csárdáskirálynő került terítékre, míg Miskolcon a szintén Kálmán Imre által jegyzet Marica grófnőt választották.
Csárdáskirálynő (fotó: Walter Péter)
Ha leszedjük a Csárdáskirálynőről a flittert, a „Jajj, cicát”, meg minden manírt, ami az igénytelen, felszínes, színháziatlan operettjátszásra jellemző, akkor egy olyan összetett, rétegzett, feloldhatatlan szerelmi történetet látunk, amely bármely jeles drámaíró becsületére válhatott volna. Béres Attila kecskeméti rendezése emellett a már leszállóágban lévő Habsburg-centrikus társadalmi forma (olykor kifigurázóba hajló) ábrázolására helyez nagy hangsúlyt – nemcsak az első felvonásban látunk orfeumot, de a második felvonás osztrák arisztokratikus palotájában és a harmadik felvonás pályaudvarán történtek is egy-egy nagy orfeumra emlékeztetnek…
Bár az előadás nagyban épít Mohácsi János korszakos kaposvári előadására (Ferdinánd főherceg bevonása mellett Cecilia „Kvittek vagyunk”-ja is ilyen átvett elem), Béres, a rá olykor jellemző gegekkel – mint például a finálét megtörő lövöldözés, vagy a Szarajevóba induló vonat –, amelyek ezúttal simulékonyan illeszkednek az előadás menetébe, saját önazonos előadást hoz létre. Az egy-két hallhatóan nem tökéletes magas hang ellenére ebben a kecskeméti társulat fiatal színészei is partnerek. Kőszegi Ákos egyszerre Kőszegi Ákos és Miska, Sáfár Mónika színpadi jelenlétéről, aki nem csak a Csárdáskirálynő történetében, hanem operettprimadonnai karrierje során is Szilviából lett Cecília, pedig külön kritikát lenne érdemes írni…
A Marica grófnőt sokkal kevésbé tartom jó színházi alapanyagnak, mint az előbbi Kálmán Imre-művet. Persze, itt is ábrázolva vannak (pontosabban lehetnek) valóban mély, emberi-érzelmi konfliktusok, de mégis, valahogy, mivel – ellentétben a Csárdáskirálynővel vagy épp A víg özveggyel – a főszereplők mindegyike hangsúlyozottan nemesi származású, valahogy, ha nem is tét nélkülinek, de távolabbinak tűnnek a problémák. Arról nem is beszélve, hogy a harmadik felvonásban úgy is jön az elszegényedett gróf gazdag rokona, aki némi humoros fordulattal megold mindent. Míg a Csárdáskirálynő pont attól lehet drámai, mert a happy end sem feltétlenül happy end hosszú távon, a Marica grófnőben a gondok elhárítását követően a boldog végkifejlet sokkal kevésbé tűnik bizonytalannak.
Marica grófnő (fotó: Gálos Mihály Samu)
Ennek ellenére a miskolci előadást nemcsak Kálmán Imre dallamai, valamint az Operettszínház (szintén Szabó Máté által rendezett) kiváló Sybilljére emlékeztető díszlete miatt volt jó látni, hanem mert, bár a darabot nem tudta kigyógyítani a betegségeiből, tüneti kezelése azonban kellően hatásos volt. Kardos G. György átdolgozása és Szabó Máté koncepciója élővé, téttel bíróvá teszi a Marica grófnőt, ahol a bonviván (Sarádi Zsolt) nemcsak jó kiállású és egydimenziósan melankolikus vagy nőcsábász, de saját múltján vívódó, a felelősséget vállaló hús-vér karakter, és a táncos komikus (Rózsa Krisztián) sem csak ugrabugrál és szakállas poénokat dobál. Tenki Dalma Lizájának felnövése kifejezetten emlékezetes, és a régi miskolci motorosoknak (Eperjesi Erika, Szegedi Dezső, stb.) is fekszik ez a fajta operettjátszás.
Márpedig így érdemes operettet játszani, vidéken és fővárosban egyaránt.
