A holland Tarantino pszichowesternje a kegyetlenség képeivel borzongat a néma nő és az ördögi tiszteletes macska-egér harcában.
A western mint műfaj (a szerintünk legjobbakat itt gyűjtöttük össze) lényegében nem más, mint a Vadnyugaton játszódó kalandfilm, ugyanakkor a Vadnyugat mint földrajzi egység számos más műfajnak adhat keretet. Martin Koolhoven holland rendező egy thriller helyszínéül választotta a születőben lévő, ízig-vérig protestáns Amerikát. A westernek többségével szemben a film főhőse egy nő – Johanna, később Liz –, az ő szenvedéstörténetét követhetjük végig, valamint macska-egér harcát egy bigott tiszteletessel, akiben a vallásos buzgalom pusztító elegyben egyesül a felfokozott szexuális vággyal és a gyilkos kegyetlenséggel, és aki éppúgy otthon érzi magát a csak saját magának kibérelt bordélyban, mint a szószéken.
A film négy részre osztja magát, négy különböző idősíkra, s külön fejezeteket is ad nekik: Jelenés, Kivonulás, Teremtés és Megtorlás. A bibliai utalások nyilvánvalóak, és a fejezetcímek azt is mutatják, hogy az elsőtől a harmadikig visszafelé haladunk a történetben, hogy aztán a negyedik fejezetben folytatódjon és lezáródjon az elsőben elkezdett történet. Christopher Nolan kultikus Memento című filmje juthat eszünkbe, ahol hasonló módon visszafelé pörögnek az események, és folyamatosan derül ki az, ami korábban homályba veszett. A Memento-érzést erősíti, hogy a lelkészt ugyanaz a színész játssza, aki Nolan amnéziás főhősét: Guy Pearce, persze másfél évtizeddel idősebb kiadásban.
A nőt Dakota Fanning és Emilia Jones alakítja – előbbi többnyire az idősebb Liz, utóbbi a fiatalabb Johanna szerepében. A történetben előre-, azaz inkább visszafelé haladva folyamatosan derül ki, hogy miért is üldözi a tiszteletes tűzön-vízen keresztül a szerencsétlen néma nőt, miközben egy borzalmas, vérfertőzéssel, kínzással és gyilkosságokkal tarkított történet bontakozik ki a szemünk előtt. Nem véletlenül említették a Megtorlás kapcsán Tarantino nevét: Koolhoven szintén nem spórol a kegyetlenség képeivel. Ez persze a legtöbb esetben ellentétes ítéleteket vált ki: lehet öncélú „bosszúpornónak” vagy „mocskos módon érdekes” filmnek titulálni a munkát. Jómagam nem éreztem öncélúnak ezt az ábrázolást, habár kétségtelen, hogy Koolhoven csak fekete és vörös színekkel fest, nyoma sincs a kegyetlenség Tarantinónál ismert humoros önreflexiójának, ami valahogy idézőjelbe teszi a legszörnyűbb képeket is. Koolhoven végig komolyan veszi magát, túl komolyan, s ettől érezhető úgy, mintha alkotói önkielégítésre használná a celluloidot.
A forgatókönyv, amely szintén Koolhoven munkáját dicséri, profin van összerakva: nagyon jól használja ki a visszafele tartó történet dramaturgiai lehetőségeit. Éppen az utolsó, a jelenbe visszatérő fejezet a leggyengébb, itt már nagyjából kiszámítható fordulatokkal találkozunk, még ha a legvégén csavarint is egy kicsit a sztorin. Jól megrajzolt a két főszereplő, Johanna/Liz és a tiszteletes alakja is; Guy Pearce különösen erős alakítást nyújt, egyfajta földöntúli gonoszságot kölcsönözve a lelkész figurájának, de nem lehet panasz Dakota Fanning érzékeny játékára sem. A magyar nézőknek pedig külön érdekes lehet, hogy az első fejezet Vadnyugatát a késő őszi Borsod tájai jelenítik meg.
