Az eddigi könyvek alapján kijelenthető, hogy Fjällbacka a világ legveszélyesebb települése, és aki nem menekül el onnan, kötöznivaló bolond.
Bele se merek gondolni, hogy Camilla Läckberg honnan merít évről évre ihletet egy-egy újabb borzalmas „skandinávos” sorozatgyilkos megrajzolásához. Szerencsére ez nem is feladatom, olvasóként pedig inkább örülök ennek, hiszen egyébként kifejezetten kedvelem a műfajt. Főleg, ha – és ez sajnos nem mindig teljesül – egy skandináv krimi egyszerre tud meglepni, és jól, olvasmányosan, színvonalasan meg is van írva.
Így, a sorozat sokadik részét is befejezve azért egy-két dolog már szúrja a szemem. Egyrészt, ha valóban összefüggő sorozatként tekintünk Läckberg regényeire, akkor ki kell jelenteni, hogy a cselekmények helyszínéül szolgáló Fjällbacka a világ legveszélyesebb települése, és mindenki, aki nem menekül el onnan a világ másik végére, kötöznivaló bolond. Az, hogy egy ilyen kisvárosban évente bukkan fel egy-egy sorozatgyilkos, még az amerikai tévészériáknál is rosszabb arányt jelent, a Gyilkos elmékben legalább egy több mint háromszázmilliós ország különböző államaiban történnek borzasztó dolgok.
Másrészt alighanem joggal élhetünk a gyanúval, hogy a férfi főhős, Patrik Hedström nyomozó személyében Läckberg saját férfi-álomképét alkotta meg. Adott ugyanis egy férfi, aki mindig gyengéd, türelmes, megértő, nem haragtartó, intelligens, megbízható, a körülményekhez képes jó apa, a veszélyes helyzeteket is jól kezeli, elviseli a hülye főnökét – ráadásul svéd szinten átlagos vagy az alatti fizetésért is kötelességtudóan végzi a köz számára fontos munkáját. Mindez különösen annak fényében szembetűnő, hogy a főhőst és feleségét körülvevő környezetben mindenki más hiteles magánéleti válságokat és jellemhibákat kapott az írónőtől.
Ezek azonban nem befolyásolják azt, hogy Az idomár milyen krimi. A fentebbi kifogások legfeljebb egy rövid szemöldökráncolást érnek egy utólagos visszaemlékezés kapcsán, olvasás közben úgyis szinte csak az számít, hogy izgulunk-e, meglepődünk-e, elborzadunk-e. Ezek teljesülnek is, ráadásul Läckbergnek ebből a szempontból nincs is túl könnyű dolga: sem a fejezetek közötti múltbeli visszaemlékezések, sem a gyilkosságok „intim” mivolta és lélektani, sokszor bosszúálló jellege sem teszi lehetővé, hogy – mint Agatha Christie-nél – a szomszéd kertészétől kezdve a külföldi turistákig mindenki gyanús legyen. A gyanúsítottak szűk köre rendszerint (Az idomár esetében is) már a regény első harmadában leszűkül – emiatt külön dicséretes, hogy mégis sikerült a szerzőnek váratlan „belső” fordulatokat is kitalálnia.
És bár sok szerzőtársához hasonlóan Läckberg sem mentes a szélsőségektől, sarkításoktól, annyira azért nem is jellemzőek ezek, hogy megzavarják az olvasási élményt. Leírásaiban és jellemzéseiben jól keveredik a hideg tárgyilagosság és a kisvárosi közeg belsőséges ábrázolása. Ez a kettősség végig jellemzi a regényét: míg például a népszerű norvég krimiíró, Jo Nesbø könyveiben általában két szélsőség ütközéséről olvashatunk, Läckbergnél rendre az északi kispolgári idill törik meg. És bár pont emiatt a speciális atmoszféra, a kulturális különbségek miatt nem váltanak ki olyan érzést a regényei, hogy „ez akár a mi szomszédunkban is megtörténhetne”, ettől függetlenül – vagy éppen ezért – szívesen olvassuk.
