A harmincas évek bűnös Budapestjét megmutató sötét bűnügyi regényből egy színesben is színtelen, közepes krimi született.
Az álnév mögött rejtőzködő Kondor Vilmos az azóta több folytatást megért Budapest Noir című bűnügyi regényével egy csapásra ismertté vált a műfaj rajongói számára; az első könyvet azóta több nyelvre is lefordították. Nem véletlenül. Kondor kiválóan teremti meg a harmincas évek „bűnös Budapestjének” hangulatát, érzékletes képet rajzol a fasizmus és a nácizmus karjaiba omló Magyarországról, miközben olvasmányos és izgalmas, a legjobb krimiket idéző sztorit tesz le elénk az asztalra, a rejtvényfejtés minden izgalmával. A könyvek főalakja, Gordon Zsigmond a film noirok nyomozófiguráit idézi, miközben maga nem hivatásos nyomozó, hanem az Est bűnügyi zsurnalisztája, aki egymaga veszi kézbe a rendőrség által elfektetett bűnügy szálait.
A Budapest Noir valóban megfilmesítés után kiált, igazi film noir alapanyag: füstös kávéházak, kalapos detektívek, titkos machinációk, prostituáltak és a legszorultabb helyzetekből is magát kivágó főhős. Sokunknak bizonyára fekete-fehér képek pörögtek a képzeletünkben, mikor Kondor regényét olvastuk; Gordon Zsigmond szerepében Humphrey Bogarttal, Krisztináéban Lauren Bacall-lal, sötét sikátorokkal és marcona rosszfiúkkal. És persze a harmincas évek Budapestjével, a csilingelő villamosokkal, az Oktogonnal (Mussolini tér) és a Kodály körönddel (Hitler Adolf tér).
A rendező, Gárdos Éva a fekete-fehér helyett a színes képek mellett döntött, ami önmagában nem bírálható választás. Az már annál inkább, hogy ha egyszer már a maga színpompájában láthatjuk a korabeli Budapestet, akkor lássuk is abban. Ehhez képest a magyar fővárosból vajmi kevés látszik, mintha nem is a világ egyik legszebb városában játszódna a sztori, amely Berlin, Moszkva vagy Peking helyett ezúttal végre önmagát alakíthatná – és a harmincas évek Budapestjének megteremtéséhez olyan sok nem is kellene. Nagy lehetőség marad ezzel ki, cserébe viszont a film noir-hangulat is hiányzik.
Film noir helyett leginkább úgy tűnik, mintha a Szomszédok krimiváltozatát néznénk, ahol Kulka János Magenheim doktor helyett Szőllősy bártulajdonos, Nemcsák Károly Vágási Ferijét lecserélték Kolovratnik Krisztián Gordon Zsigmondjára, a három forint hatvan filléres kenyér helyett pedig a kapualjban fekvő, meggyilkolt prostituált a téma. A Szomszédoknak azonban megvolt a bája, ami az évek, évtizedek múlásával csak egyre erősödik, ez a teleregény-jelleg viszont egy bűnügyi filmben inkább ciki. Hogy csak a legszembeötlőbb példát hozzuk: Gordon Zsigmond önnarrációja teljesen felesleges, és semmitmondó; már csak azt vártuk, hogy a végén a kamerába nézve összefoglalja nekünk a történet tanulságát Vukán György zenéje kíséretében.
Hiába a jó színészek, ha a legtöbb jelenet úgy néz ki, mintha próbafelvételeket látnánk, töredékeket egy készülő filmből. Jellemző, hogy Mucsi Zoltán egy mucsisan elmondott félmondata emlékezetesebb marad, mint a film egésze. Pedig a színészek tényleg mindent megtesznek, ráadásul az utóbbi évek nagy filmsikereinek szereplőit látjuk viszont Kulka Jánostól kezdve Tenki Rékán és Schneider Zoltánon keresztül Thuróczy Szabolcsig. Kolovratnik Krisztián a vagány szépfiúszerepeket követően, több éves kihagyás után negyvenes sármőrként tér vissza, és valóban jól is áll neki a szerep, habár a forgatókönyv kissé sematikusabb alakká rajzolja, mint Kondor Vilmos regénye.
Minden bírálat ellenére a Budapest Noir nem rossz film, leginkább egy átlagos tévéfilm színvonalát hozza. Bár a regényhez képest kihagyott lehetőségnek tűnik, talán nem keveseket rávesz arra, hogy leemeljék a könyvet a polcról.
