A Jo Nesbø regényéből készült Hóembernek nem sikerül kedvet csinálnia a skandináv krimik olvasásához.
Töredelmesen bevallom, a skandináv krimi világában nem vagyok túl járatos, Jo Nesbø Hóember című regényét sem olvastam, elvárások nélkül ültem be tehát Tomas Alfredson filmjére, amelyet az amúgy nagyon sikeres regényből készített. Rögtön leszögezhetem: a film alapján nem kaptam kedvet a könyv elolvasásához, de nálam értőbb nézők-olvasók szerint még véletlenül sem szabad a film alapján ítélnem, merthogy az eredetihez képest egy meglehetősen kilúgozott változatot kaptunk.
Bárhogy is legyen, a Hóember-film egy közepesen izgalmas thriller, időnként sablonosnak tűnő sztorival, még sablonosabb szereplőkkel és a tartalomhoz képest meglehetősen hosszúra nyúlt játékidővel. Rejtélyes gyilkos tartja rettegésben Oslót: többnyire megromlott házasságban élő anyákat gyilkolgat, akik nem tudják, ki is gyermekük apja. Sejthetjük, hogy a gyilkost valamilyen trauma érhette gyerekkorában, és nem nehéz összekapcsolni, hogy vélhetően az első jelenetben bemutatott gyerekről van szó, aki majd természetesen a később játszódó történet egyik szereplője lesz.
A Michael Fassbender által játszott Harry Hole nyomozó próbálja felgöngyölíteni a szálakat, amelyek egy évekkel korábban történt nyomozáshoz vezetnek: a jelentősebb filmben régóta nem játszó Val Kilmer által egészen mesterien ábrázolt alkoholista Gert Rafto felügyelő ugyanis hasonló gyilkosságok ügyében nyomozott, és kis híján sikerült is megtalálnia a gyilkost. Aki ezúttal a szintén alkohollal küzdő Hole-lal játszadozik, hóemberrel díszített leveleket küldözgetve neki, és hogy még véletlenül se legyen kétséges, hogy ki a titkos levelezőpartner, a gyilkosságok helyszínén is hóembereket hagy mementóul.
A film egyik karakteres jellemzője brutalitása lehetne, hiszen darabolós gyilkossal van dolgunk, de a készítők inkább a korhatár-besorolást részesítették előnyben, így egy-két kivételt, például a szétlőtt fejű Gert Raftót leszámítva nem kell túlzottan sokkoló képeket néznünk. Cserébe viszont a feszültség is le-leül, és valahogy tét nélküli az egész, aminek oka vélhetően az, hogy a film egyetlen szereplőt sem képes közel hozni hozzánk, így nem nagyon van kiért izgulni, kivel szimpatizálni, és még úgy igazán utálni sem tudunk senkit.
A Hóember így a felejthető filmek kategóriáját gyarapítja, és még véletlenül sem miatta fogjuk megszeretni a skandináv krimiket.
