Jason Matthews rutinos írókat megszégyenítő módon írt sikeres és hiteles (vagy legalábbis annak álcázott) kémregényt.
Közös elvárás a jó krimi és a jó kémregény iránt, hogy legyen izgalmas, kiszámíthatatlan – mégis utóbbi könyvek esetében valamiért jóval elnézőbbek vagyunk, ha a szerző feláldozza a váratlan fordulatokat a hitelesség, precizitás oltárán. A Vince Flynn által megalkotott egyszemélyes igazságosztó gépezetről, Mitch Rappről szóló történetek ugyan kétségtelenül tartalmasak, gyorsak és kiontott terroristavértől vöröslőek, de azért komolyan venni nehezen tudjuk őket: egy bürokratikus, még ha titkosan is, de jól dokumentált amerikai kormányszerv esetében is bajosan képzelhető el egy teljes mértékben öntörvényű bérgyilkos működése.
Jennifer Lawrence a készülő filmváltozat egy jelenetében
Jason Matthews azonban jó arányban vegyíti a valóságot és a fikciót, miközben egyensúlyba hozza a huszonegyedik századi jelent a John le Carré-i konspirációs, sakkjátszma-jellegű kémvilággal, a hidegháborús hangulatot a putyini valósággal. És bár a Vörös veréb nem túl sok, egészen pontosan nulla kiszámíthatatlan fordulattal, váratlan csavarral lepett meg, szívesen olvastuk Matthews regényét. Részben azért, mert a történet helyén kezeli magát, és meg sem próbál világbékét jelentő atomtámadással, többmilliárd dolláros pénzmosással és miegymással riogatni a nagyobb hatás kedvéért.
Nem. A Vörös veréb az, ami: egy, a CIA és orosz ellenlábasa közötti stratégiai játszma egy fejezetének bemutatása néhány terepen dolgozó ügynök, és egy pikáns hátterű lány részvételével, Moszkvában, Helsinkiben, New Yorkban, Athénban. Épp az előbb említett lány, a kémfőnök nagybátyja parancsára a kurvaképzőt verébiskolát abszolváló Dominika története (és személyisége az), ami kicsit szubracionális, de ennyi mindenképpen kell egy kémregénybe, főleg egy, az átlagemberek számára amúgy is rejtélyesnek tűnő világ bemutatása kapcsán.
A
másik, ami miatt szívesen olvastuk a Vörös verebet, az, hogy halványan emlékeztet néhány korábban olvasott vagy látott kémsztori-élményünkre. A már említett le Carré-i stílus mellett felsejlik a Kémek hídjában látott éjjeli fogolycsere-jelenet, a Tom Clancy által megrajzolt kettős ügynök, a Kardinális, a sokszor olvasott néma KGB-s gyilkosfigura, ésatöbbi, ésatöbbi.
Ezek az utalások azonban korántsem annyira zavaróak és direktek, hogy plágiumot vagy klisét kiáltsunk: épp csak annyira azok, hogy ismerőssé tegyék a környezetet, atmoszférát, karaktereket, cselekményt. És bár részben ez az, ami miatt meglepetéseket nem tartogat a Vörös veréb, ettől lesz olvasmányos, figyelemreméltó és emlékezetes is. A női főszereplő egyszerre törékeny és érzéketlen, ártatlan és prostituált, jelentős és eltiporható karakterétől és a vele történtektől pedig egyedi.
Kifejezetten frappáns és emlékezetes a Vörös veréb egyik jó ötlete, a minden fejezet végén megtalálható, az adott részben megemlített ételt bemutató recept. Főleg akkor mosolyogtunk ezen, amikor amúgy nem lett volna indokolt ételt vinni a cselekménybe, pusztán ez a struktúra kívánta azt meg. De ez egyáltalán nem zavaró: ennyi szimmetriavágy és erőltetettség bőven megbocsátható Jason Matthewsnak. Arról nem is beszélve, hogy legalább a magyar olvasók is jobban megismerhetik végre a hazánkban méltatlanul alulértékelt orosz konyha jellegzetes fogásait.
Mint az ismeretes, hamarosan érkezik a Vörös veréb filmváltozata is, a főszerepben Jennifer Lawrence-szel – a forgatás jórészt Budapesten zajlott. Bár nagy rajongói vagyunk a fiatal színésznőnek, a könyv alapján nem pont rá gondoltunk volna Dominikaként; mindenesetre kíváncsian várjuk az eredményt. Azért picit aggódunk, ismerve Hollywood töketlenségét (a Vlagyimir Putyinra közvetlenül vonatkozó regénybeli részek például nem, vagy nem pontosan úgy szerepelnek a forgatókönyvben, nehogy sértődés legyen…). És persze amiatt is, mert a lassabb tónusú kémregények filmváltozatát sokszor fel kell pörgetni – bár pont az említett Kémek hídja, vagy épp a Suszter, szabó, baka, kém is bizonyította, hogy anélkül is remekül működhet egy-egy film.
