A nagy torzkép mögött nem látszik, hogy minek is a torzképéről beszélünk.
Bemutatták már Miskolcon, Montréalban, a hivatalos premier előtt pedig Budapesten a Katona József Színházban láthatta a közönség a Színházak Éjszakáján. Nem véletlenül: a film egyrészt színházi környezetben játszódik, másrészt – mint más magyar filmekben is egyébként, nem véletlenül – felülreprezentáltak benne a Katona színészei. A főszereplők között a társulatból Nagy Ervint és Bezerédi Zoltánt láthatjuk, de kisebb szerepekben feltűnik Újlaki Dénes és Pálos Hanna is.
A Hetedik alabárdos valódi elsőfilm, igaz, rendezője, Vékes Csaba a színház világát már nagyon jól ismeri, hiszen színészként végzett, és több rendezést is maga mögött tudhat; filmrendezőként azonban a Filmalap fiatal tehetségeket gondozó Inkubátor Programja keretében debütált, elsőként a programban. Mihez máshoz is nyúlt volna, mint ahhoz a közeghez, amelyből jött: a színházhoz.
A Bánki Gergely által alakított főszereplő tehetségtelen, statisztaszerepekre kárhoztatott színész, akinek ideje akkor jön el, mikor az ukrán maffia kinézi magának a színházat, és visszautasíthatatlan ajánlatot tesz a Bezerédi játszotta igazgatónak. A cél ezek után egy nagy bukás, amelyet a rossz színész még rosszabb kozmikus lételméleti drámája és annak rendezése garantálhat.
Szatíráról beszélünk, ahol mindent, de mindent kifordítanak, elferdítenek, önmaga paródiájává tesznek. Ilyenkor a legnagyobb veszély az, ha az író-rendező, na meg a színészek túltolják a hülyéskedést, és a nagy torzkép mögött nem látszik, hogy minek is a torzképéről beszélünk. A Hetedik alabárdos lehetne ugyanis a színházi világ (ön)ironikus paródiája, ehelyett inkább egy újabb félresikerült vígjátékkal gazdagodik a magyar filmes paletta, amely ugyan messze jobb, mint a Pappa Pia, de azért nehogy már az legyen a mércénk.
Vékes Csaba ugyanis nem mond semmit a színházról: hogy mit gondol róla, és mit nem, sőt, még a színház belső világáról sem mutat meg sokat, csak elénk rak egy bugyuta, közhelyes sztorit az ismert sablonokkal: a hülyegyerek, aki megkapja élete lehetőségét, és a végén még az is kiderül, hogy jó, amit csinál; ukrán maffia, szexi színésznő, aki naná, hogy ágyba bújik antihősünkkel; bunkó macsó és meg nem értett wannabe, mindent leszaró igazgató és csak a színháznak élő antiszexuális öreglány.
Na meg persze a mindenható kritikus sem hiányozhat, és itt kapunk is egy jó poént, a Dióssi Gábor játszotta, a gagyi előadást az egekig magasztaló kritikus ugyanis fejkendőjével kísértetiesen emlékeztet a magyar színházi bemutatók színfoltjára, Fehér Elephántra, noch dazu TTT-nek hívják, ami egyszerre idézi meg az aczéli kultúrpolitika hármas jelszavát és a Kádár-korszak mindenható kritikusát, MGP-t.
Sajnos az ilyen intellektuális poénokból kevés van, és ez is csak egy szűk kör számára dekódolható, többnyire rossz poénok és rossz szövegek uralják a vásznat. Bánki Gergely már filmben és színházban is sokadszorra hozza az ügyeletes lúzert, Nagy Ervin saját alfahím-szerepeit parodizálja, Bezerédi viszont kisujjából rázza ki a gerinctelen színházigazgatót, Újlaki az iszákos „tanár urat”, ahogy Murányi Tünde szürke eminenciása is izgalmas. Sárközi-Nagy Ilona pedig tényleg nagyon szexi, csak éppen neki is sablon jut.
A Hetedik alabárdos egy elsőfilm minden gyerekbetegségét mutatja; bízunk benne, hogy Vékes Csaba kinövi őket következő rendezésére.
