Rajongói számára nagy élményt, a mezei érdeklődőknek pedig ígéretes fesztiválkezdetet jelentett a tegnapi koncert.
A tavalyi Rihanna-blama után joggal tartottunk kicsit bármely mínuszegyedik napi sztárfellépőtől, a szervezők azonban logikus döntést hoztak, amikor Pinkkel állapodtak meg – ha valaki, akkor a kifejezetten látványos és élményszerű bulijairól ismertté vált amerikai popénekesnő biztosan nem ismétli meg a tavalyi csalódást okozó fesztiválkezdést.
Pink a Sziget Fesztiválon
Ezzel együtt is kissé döcögősen indult a koncert, az első kb. tíz perc alatt nagyszínpad előtt összegyűlt többtízezres tömeg sűrűjében észlelhető volt némi zűr a hangosítással (gondolom, ez az első sorban tomboló hardcore rajongókat nem különösebben befolyásolta). Maga Pink is álmosan kezdett, mondhatjuk, ő is mínuszegyedik napi hangulatban volt: már épp elkezdtünk azon tűnődni, hogy tudja-e egyáltalán, melyik városban/földrészen van, annyira sablonosan vitte a show-t, a közönséggel való legcsekélyebb kontakt nélkül. (Pink ismertebb dalainak jelentős része már a koncert első harmadában elhangzottak, a Get the party started és a Just like a pill még a hangosítás által némileg terhelten.)
Ezt követően azonban mintha észbe kapott volna, hogy itt bizony nemcsak a dalaira kíváncsiak a nézők, hanem rá is, és száznyolcvan fokos fordulatot vett a… mije is? A hozzáállása az nem, mert az azért az első perctől nyilvánvaló volt, hogy (például a már említett tavalyi Rihanna-koncerttel ellentétben) élvezi, amit csinál, és az is számít neki, hogy mi is élvezzük. A koncert stílusa, vagy inkább hangvétele azonban változott: úgy érezhettük, hogy jól begyakorolt sablonműsor helyett egy kicsit személyre szabottabb bulit kapunk, ahol Pink nemcsak a kötelező köröket futotta le (megemlítette, hogy tíz éve már járt itt, és hogy remek közönség vagyunk – utóbbit ez úton is köszönjük neki), de két szám között például lement autogramokat osztani az első sorokban állóknak.
A zenéről kár bármit írni – a sok tízezer néző, mind e cikk olvasói között alighanem csak nagyon kevesen vannak olyanok, akik Pink legfőbb slágereit sem ismerik: úgy mentünk oda, hogy tudtuk, miket fogunk hallani, valakinek ez vagy tetszik, vagy nem – ezt egekbe magasztalni vagy épp fröcsögve kritizálni teljesen fölösleges.
A koncertélményről azonban lehet és kell is beszélni. És erre, látva Youtube-videókat, olvasva külföldi bulikról szóló beszámolókat, joggal mondhatjuk, hogy többet vártunk. Maga Pink is egy sima fekete rockerszerű pólóban és egy igen bő szürke nadrágban jelent meg. Dramaturgiailag nem túl szerencsés módon állt össze a buli: a kb. egy és negyed órás program középső fél órája nagyon leült. Sorra követték egymást a lassabb és kevésbé ismert dalok, nem jött semmi, ami igazán feldobta volna a show-t (Pink már említett interaktivitása tudta fenntartani az érdeklődést – meg maga a tény, hogy ez egy Pink-koncert). Persze az is segített, hogy Pink amúgy nemcsak jó, de hiteles előadó is, és függetlenül attól, hogy az adott pillanatban épp mennyire élveztük a koncertet, végig azt éreztük, hogy „ez most nekünk szól”.
Fél-háromnegyed tizenegy magasságában, amikor már mindannyian tudtuk, hogy közeledik az elnémulás fenyegető réme, ismét felívelt a buli. Gyors átöltözés fekete nadrágba és fehér ingbe, majd újabb pörgős dalok jöttek, melyek bebiztosították az amúgy is törvényszerű hangos visszatapsot, amelyet, kis várakoztató hatásszünet után követhetett a jól megkoreografált, valóban látványos finálé. Ahol, a So What alatt minden volt, aminek lennie kellett: cigánykerekezés, közönség felett repülés: „pinkes” hangulat. Ez a három perc volt a koncert csúcsa – talán kicsit későn érkezett meg igazán Pink Budapestre, de azért jó, hogy jött.
Kíváncsi lennék, a rajongók hogy élték meg a tegnapi koncertet – mezei érdeklődőként (sportnyelven szólva semleges nézőként) nem mondom, hogy nem maradt hiányérzetünk. Mégis, Pink bizonyította, hogy nemcsak popsztár, de előadóművész is.
