Zsótér Sándor és Stohl András is a Szerelmünk, Shakespeare fesztivál "Az én Shakespeare-em" beszélgetéssorozatának meghívottja volt.
Fura belegondolni, hogy az utóbbi pár hét legmeghatározóbb színházi élménye számomra nem is egy előadás, hanem egy pódiumbeszélgetés volt. Mentségemre legyen mondva – már ha szükségem van bármilyen „mentségre” – hogy ez alatt az interjúszerű beszélgetés alatt számos általam korábban látott, és még több általam nem látott előadás elevenedett meg.
Zsótér Sándor és Bálint András (fotó: Madách Színház)
Zsótér Sándor, és az őt kérdező, olykor pedig vele együtt visszaemlékező Bálint András ugyanis olyan ízes átéléssel meséltek, olyan lendületesen emeltek ki releváns részleteket, hogy a mi szemünk előtt is megelevenedett a Radnóti előtere, a Maladype lakásszínháza, a gyulai Tószínpad, vagy épp a Zsótér-féle előadások által sokszorosan bejátszott Színművészeti Egyetem. Shakespeare művei nem csak Zsótér rendezői pályafutását kísérték végig, de alkotói stílusának változásai is jól tetten érhetőek az általa rendezett Shakespeare-előadásokon, nála tehát kevés avatottabb vendéget hívhatott volna meg Szirtes Tamás a tíz est egyikére. Persze, ha magát Zsótért kérdeznénk bármiről, ő most úgyis elsősorban a nyelv fontosságát emelné ki.
A beszélgetés pikáns világú receptjéhez pedig Zsótér zsótéros stílusa volt a fűszer: aki először nem is érti, mit mondhatna egy-egy rendezéséről, aztán olyan magától értetődően közöl egy elképesztő, egyszersmind nagyon logikus magyarázatot, hogy a néző utána nem is érti, miért nem neki magának jutott eszébe amolyan zsótérosan megrendezni valamely Shakespeare-darabot. Közben pedig kaptak egy-egy kis fricskát a kritikusok, a művészettörténészek és a túl okos színészek is.
Kifejezetten sajnáltam, hogy Bálint András kissé elnézte az órát, így a beszélgetés a tervezettnél hamarabb véget ért. Szívesen hallgattam volna még sokáig a legeredetibb gondolatokat megfogalmazó és megvalósító, egyszersmind (talán nem sértődik meg ezért a jelzőért) „legrenitensebb” rendezőjét. Aki egyébként markánsan kifejezte azt a szándékát, hogy szívesen rendezne a Madách Színházban is – a magam részéről kíváncsian várom, hogy összejön-e ez a találkozás.
Ezzel szemben Stohl András „estje” elsősorban Stohl Andrásról szólt, és csak másodsorban Shakespeare-ről. Ezúttal talán inkább hátránynak bizonyult, hogy a beszélgetést vezető Bárdos András személyesen is jól ismeri Stohl: az egy-másfél órás interjú során többször is érezhetően személyes irányba ment a beszélgetés. Ami persze nem feltétlenül baj, csak…
Stohl a tőle megszokott őszinteséggel beszélt Zsámbéki Gáborhoz, Gothár Péterhez, a Nemzetihez, az egyetemi éveihez, valamint úgy általában a színházhoz fűződő viszonyához – maga Shakespeare és Stohl Shakespeare-alakításai leginkább csak egy-egy előadásrészlet vetítése után kerültek szóba (vagy még akkor sem). Maga a beszélgetés egyébként tényleg érdekes volt, de azért azt az előfeltevésemet is megerősítette, hogy magáról a szerzőről inkább a rendezőknek vannak-lehetnek átfogó gondolatai, a színészek csupán szekunder módon, az ő szemüvegükön keresztül találkoznak a drámák íróival; legutóbb talán a főiskolai évek alatt foglalkoztak ők maguk egy-egy szöveg komplex értelmezésével és megrendezésével.
Az én Shakespeare-em beszélgetéssorozatból még három alkalom van hátra: július 4-én Zsámbéki Gábor nem csak beszélget, de hosszú évek után újra Stohl Andrást rendezi egy próbajelenetben, július 5-én Gálffi Lászlót, július 6-án pedig Pál Andrást hallhatják az érdeklődők.
