A Transformers ötödik része bámulatos lett.
Ritka, ünnepi alkalom az, ha az ember a bámulatos, lélegzetállító, pompás szóval amolyan vitrinben őrizgetett jelzőket szed elő egy kritikához, ekkor ugyanis történt valami nem mindennapi, amiről érdemes a maga jelentőségéhez mérten beszámolni, lepisszegni a középszer zajongását, és felhívni a figyelmet arra, hogy csoda született.
Jelenetkép
A Transformers-széria ötödik epizódja ilyen – buta csoda. A szavak, amiket előszedtem a vitrinemből, nem győzik ezt a csodát körüljárni: A Transformers – Az utolsó lovag bámulatosan buta, lélegzetelállítóan buta, merészen buta film. Film? Két és fél órányi stroboszkópszerű villogás, robbanás, csattanás, puffanás, pihenőnek pár szexista poénnal meg szúrós tekintetű főhősökkel, egymás mellé hajigált jelenetekkel és igazán idióta dialógusokkal.
Sok buta film van, de hát ki akar mindig Tarkovszkijt nézni? Senki. Kell a buta film, mert jó. Michael Bay legutóbbi remekműve viszont annyira elképesztően rossz, hogy az teljesen felfoghatatlan: a művön három forgatókönyvíró dolgozott, feltehetőleg leginkább azon, hogy a film cselekménye ne haladjon egy irányba tíz percnél tovább, egyik motívum se passzoljon a másikhoz, a logika alapszabályait pedig messziről kerüljék el. Ennek megfelelően előbb Arthur király idejében indítunk egy részegeskedő Merlinnel, ahol ránktukmálják a teljesen érdektelen információt, miszerint alakváltók már nagyon régóta be-besegítenek az emberi történelem alakulásába, s így minden jelentős csatánál ott voltak: az, hogy akkor miért nem jegyezték fel sehol, hogy gigantikus fémszörnyek ugrándoztak a csatatéren, persze, nem fontos kérdés.
Innen a jelenbe érve rögtön elvesztettem a fonalat (talán ez volt az alkotói cél?): robotok potyognak az égből, A (!) kormány egyezséget köt Megatronnal, aki meg mindenféle álcák kiszabadítását kéri egy küldetésért cserébe, hiszen, mint megtudjuk, az alakváltók be lettek tiltva, s ha ez nem lenne elég… de legyen elég, mert az nem fog kiderülni, mi is történik ezzel a történetszállal, a menő küldetéssel.
Jelenetkép
A film ugyanis úgy dönt, afféle Kincskereső Kisködmönként, egy Ősi Jelvény felé fordítja figyelmét, ami nyilván varázserővel bír és iszonyú véletlenszerűen tud átalakulni, no meg az imént exponált Merlin varázsbotját is meg kell szerezni, amivel életre lehet kelteni Cybetront, ez pedig Optimuséknak jönne jól. Ezt a botot akarja megkaparintani mindenki, így a jobb sorsra érdemes Anthony Hopkins által alakított angol úr is, akivel aztán a konkrét elmebaj szakad a nézőre egy, az összeesküvés-elméletek legelvadultabb álmaira hajazó titkos társaság képében, akik a világ rendjét hivatottak fenntartani, s természetesen ebben a titkos társaságban minden nagyon okos ember benne volt, aki kicsi jót is tett az emberiségnek. Itt van Laura Haddock által megformált oxfordi professzornő is, aki természetesen a titkos társaság tagja, és alkalmas arra, hogy a társaság működésének kifejtése helyett inkább szexista viccek céltáblája legyen, amiket nem más, mint a főszereplő, Mark Wahlberg pörköl oda neki, nyilván valami romantikus-filmes íz kedvéért. Mark Wahlberg játéka egyenesen sajnálatot ébreszt, hisz egészen ismerős az arca: ő annak idején (A Tégla, Boogie Nights) ugyanis még jó színész volt.
A film végén természetesen még nagyobbakat robban, csattan, pukkan, röppen, durran minden, a szereplők végig üvöltöznek egymással, a világ meg jól meg lesz mentve mindenkitől, aki korábban veszélyt jelentett rája. A robbantásmániás Michael Bay valószínűleg csak azért nem zúzatta porrá gépszereplőivel az egész bolygót, hogy legyen mire újabb Transformers-sztorit álmodni, hisz ne legyenek kétségeink, nem ússzuk meg öt résszel, akármennyire is tűnik az Utolsó lovag mind címében, mind a butaság csúcsrajáratásában szériazárónak. Egy reményünk lehet csak: a következő epizódot biztos, hogy nem Michael Bay rendezi – ez pedig okot ad a találgatásra.
