Nádasdy Ádám szerint Shakespeare esetében a hatásosság sokszor a pontosság rovására megy.
A számos Shakespeare-mű magyar fordítását jegyző Nádasdy Ádámtól nemcsak azt tudtuk meg, hogy melyik Shakespeare-karakterre haragszik, vagy hogy használt-e maga Shakespeare trágár kifejezéseket a műveiben, de azt is, hogy miért lehet Shakespeare mind a mai napig egyike a legnépszerűbb és legjátszottabb drámaíróknak. Sőt azt is, hogy bizonyos esetekben másodpilótának kevésbé ciki lenni, mint színházi szerzőnek.
Június 14-én este a Madách Színházban a Szerelmünk, Shakespeare fesztivál keretei között egy beszélgetésen vesz részt, „Az én Shakespeare-em” címmel. De mennyire ismerheti meg a fordító a szerzőt pusztán a művein keresztül?
Nagy kérdés, hogy valakinek a műveiből kiderül-e a személyisége – gondoljunk csak Goethére, aki Wertherről írt egy igencsak szomorú hangvételű könyvet, miközben ő maga boldogan élt nagyon sokáig. Shakespeare-rel kapcsolatban pedig az a különösen érdekes, hogy erőteljesen a hatásra törekszik, mely sokszor a pontosság rovására megy – például Hamlet esetében a darab elején elhangzik, hogy nagyon fiatal, később pedig az öreg sírásó szájából azt halljuk, hogy Hamlet már harmincéves, mert ott ez hangzik jobban.
Nádasdy Ádám (fotó: Toldy Miklós)
Shakespeare nagyon sok helyről szedte össze a darabjai háttérinformációját. Nemcsak utazók történeteiből merített ihletet, de rengeteget olvasott is – köztük számos népszerű korabeli ponyvaregényt is.
Ez alapján, némi túlzással, akkor a történeteit szintén sok forrásból összeollózó, és azt további fikcióval kiegészítő Dan Brown korunk Shakespeare-je?
Igen, ebből a szempontból ez nem rossz hasonlat. Shakespeare ugyanakkor mindig nagyon vigyázott arra, hogy ne írjon többet a szükségesnél. Ez az, ami Dan Brownnak már nem megy – bár Shakespeare-nek sem mindig sikerült. De az ő korában számos olyan színdarab született, amelyek a mai nézőknek már nagyon unalmasak lehetnek a sok ismétlés miatt – ő ezeket jól kerülte el.
Számos összeesküvés-elmélet létezik azzal kapcsolatban, hogy Shakespeare műveit esetleg nem is Shakespeare írta. Fordítóként, aki alaposan foglalkozott az adott darabokkal, látja ennek bármilyen valóságalapját?
Mindenki úgy tudta a korabeli Londonban, hogy ő írta a darabokat – miért ne ő írta volna…? Vannak feltevések, miszerint egy nemesember rejtőzött Shakespeare mögött, de miért tett volna bárki ilyet? Ez pont olyan, mintha valaki arisztokrataként egy borbélyüzletben dolgozott volna…
Nádasdy Ádám (fotó: Toldy Miklós)
Nem olyan rég olvastam, hogy a holland király titokban hosszú évek óta másodpilóta a KLM-nél… Miért elképzelhetetlen, hogy egy arisztokrata anno a művészi énjét élte volna ki titokban?
Azért másodpilótának lenni nem annyira ciki, mint borbélysegédnek… Márpedig akkor nem elismert művészként tekintettek a drámaírókra, színészekre, hanem közönséges csepűrágónak tartották és mélyen lenézték őket. Tehát semmi nem mutat arra, hogy Shakespeare drámáit nem Shakespeare írta volna.
Miért válhatott épp Shakespeare azzá a drámaíróvá, akinek művei évszázadokkal később is a leggyakrabban játszottak között vannak, és aki az egyik etalon a színházművészetben?
Shakespeare egyik nagy találmánya az volt, hogy műveiben ügyesen vegyítette a magas rangú embereket az alacsony rangúakkal. Soha korábban nem írt még senki olyan történeteket, melyek egyik jelenetében királyok és grófok jelennek meg, a másik pillanatban meg disznószaros csizmájú parasztok jönnek be és közönségesen viselkednek. Ilyen a már említett sírásó-jelenet a Hamletben – ez akár Voltaire vagy Tolsztoj szemében is maga lenne a botrány: hogy lehet ilyet elkövetni, ilyen alpárian viccelni, miközben néhány perc múlva mindenki halott lesz… Shakespeare legtöbbször mellőzte a műveiben a pátoszt, és ez mind a mai napig működőképes – mostanság különösen, hiszen a jelen szintén nagyon nem szereti a patetikus hangokat.
Polgár Csaba az Örkény Színház Hamletjében (fotó: Gordon Eszter)
Az Örkény Színház Hamletjének sírásójelenete csak egy példa a sokból arra, hogy magyar nyelvű Shakespeare-előadásban káromkodás hangzik el. Shakespeare maga használt trágár kifejezéseket? Gyakran használt szófordulat – nem egyszer én is hallottam ilyen színházban –, hogy „Shakespeare forogna a sírjában, ha ezt hallaná…”
Trágár beszédek nincsenek leírva a darabjaiban – azt azonban csak gondolhatjuk, hogy mindez a Globe Színházban hogy hangzott el valójában… Rengeteg malac jellegű célzást írt meg, ugyanakkor azok nem tartalmaznak „durva” kifejezéseket.
Abban azonban teljesen biztos vagyok, hogy Shakespeare nem forogna a sírjában… Az angol színházban nagy hagyománya van a különböző kiejtéseknek, dialektusoknak, a magyar színpadon azonban modorosan, idegenül hatna, ha egyes szereplők tájszólással beszélnének. Így hát más megoldást kellett találni, a trágár beszéd egy lehetőség. Shakespeare valószínűleg azt mondaná, hogy „gyerekek, ha ma ez a hatásos, akkor csak bátran…!”
A magyar nyelvű nyersanyagon túl mennyire vesz részt egy fordító a színházi alkotói folyamatokban?
A fordító feladata feltárni újdonságokat a rendező számára: olyan apróságokat, melyeket a korábbi fordítások nem tartalmaznak, vagy épp a rendező, olvasva az eredetit, nem vett részre. Ez olyan apróságokban jelenik meg, hogy ha én egy eredeti kifejezésről azt gondolom, hogy az például gúnyos hangvételű, akkor én olyan értelmű magyar megfelelőt keresek rá.
Ezt követően lép színre a dramaturg, aki átgondolja, hogy hol érdemes meghúzni a szöveget, melyik szerepet lehet kitörölni, összevonni… Annyiból azonban én is befolyásolom mindezt, hogy fordítás közben óhatatlanul szimpatizálok egyes karakterekkel, másokra pedig haragszom.
Nádasdy Ádám (fotó: Toldy Miklós)
Kire haragszik Nádasdy Ádám?
Nagyon haragszom Oberon tündérkirályra a Szentivánéji álomból… Ilyet egyszerűen nem lehet csinálni! Hogy odadobja a feleségét egy hím szamárnak, és nézi, hogy a vegyszertől elbódult asszony közösül vele…
Hogy dől el, hogy egy-egy Shakespeare-bemutató kapcsán kinek a szövegét használja, vagy kit kér fel új szöveg fordítására egy adott színház? Piaci verseny van a magyar műfordítók között?
Mondhatjuk így, igen, az pedig külön nehézséget jelent, bár természetes, hogy holt költőkkel is versenyeznem kell. Mészöly Dezsővel, Kosztolányi Dezsővel… Arany János más, az ő fordításai már annyira régiesek, hogy nem igazán működnek a mai színpadon. De ott van a Rómeó és Júlia, amelyet lefordítottam én is, lefordította Mészöly Dezső is, és a nálam jóval fiatalabb Varró Dániel is.
Kap olyan telefonokat az alkotók részéről, hogy valamit fordítson már újra, mert egy-egy mondat nem passzol az ő elképzelésükhöz?
Nem jellemző, bár előfordul, hogy ilyen kérésekkel is megkeresnek. Legtöbbször azonban csak felhívnak, hogy szeretnék használni a fordításomat. Ilyenkor én az ügynökömhöz irányítom őket, aki minél feljebb próbálja srófolni az árat. Majd ha megegyeztek, akkor néhány hónappal később kapom a meghívót a bemutatóra.
Szívesen nézi a saját fordításaival készült előadásokat?
Igyekszem minél többre elmenni, bár egy határon túli magyar előadás esetében erre a legtöbbször nincs lehetőségem. Sokszor nem is az előadást nézem, hanem a közönség reakcióit figyelem. Hogy visszafogják-e a lélegzetüket akkor, amikor én, úgy gondolom, valami nagyon hatásosat írtam-e, és ott nevetnek-e a vicceken, ahol én gondolom. Ha pedig nem, akkor vajon a szöveg vagy az előadás-e a hibás.
Stohl András, Kern András és Telekes Péter a Pesti Színházban látható A velencei kalmár előadásban (fotó: Dömölky Dániel)
Mely Shakespeare-darabok állnak Önhöz a legközelebb?
A Szentivánéji álom nagyon szép, színes munka volt. Szerettem fordítani a Hamletet is, a Rómeó és Júliát is… Történelmi drámáját azonban most fordítottam először (ősszel az Örkény Színház mutatja be Nádasdy Ádám fordításában a IV. Henriket – a szerk.), szóval kíváncsi vagyok, milyen lesz, lesz-e közönsége… Persze ezek azért, bár történelminek hívjuk őket, inkább politikai drámák.
Például a Vízkeresztben, az Ahogy tetszikben és A velencei kalmárban is van olyan jelenet, hogy női szereplő férfinak öltözik. El tudom képzelni, hogy Shakespeare korában ez jobban működött (annál is inkább, mert minden színész férfi volt), ma azonban a legtöbb rendezésben ez átlátszónak, modorosnak hat. Mit lehet ezekkel kezdeni? Érdemes kihagyni, átírni őket, vagy ennek ellenére játsszák csak így?
Mivel fordító vagyok, így azt válaszolom, hogy Shakespeare ezt írta meg, tehát ezt tessék előadni. De én nem vagyok színházi ember… Úgy gondolom azonban, hogy attól még, hogy a közönség átlát a szitán, lehet a jelenet nagyon mulatságos, főleg ha azt látjuk, hogy a másik szereplő azonban elhiszi neki. Nem hitelesnek kell lenni, hanem hatásosnak.
