A hely nagy erénye, hogy egy totál egészségtelen, ám megkérdőjelezhetetlenül tradicionális magyar ételt rugdos át a jelenbe.
Különböző fesztiválok állandó résztvevője a nem túl bonyolult, ám annál drágábban árult, a zömmel agyoncukrozott, meleg kelt tésztából álló, emiatt igen egészségtelen, ám nagyon tradicionális, nagyon nemzeti magyar édesség, a kürtőskalács. Aminek a létjogosultságát egyszerűen főbenjáró bűn megkérdőjelezni, annyira része a magyar(kodó) identitásnak… Majdnem annyira, mint a karikás ostor.
Szóval mi még véletlenül sem kérdőjelezzük meg mindezt, ugyanakkor kifejezetten örülünk azoknak a törekvéseknek, amelyek ezeket a (fogalmazzunk udvariasan) klasszikus, ám a kortárs gasztronómia alapelvárásaira fittyet hányó formákat próbálják megújítani. Ugyan a kürtőskalács sok ötletes vagy épp extrém kísérletet vészelt már át (kürtősfánk, kürtősfagyi), melyek ugyan sem kevésbé gejlé, sem egészségesebbé nem tették a „kürtőst”, jópofának jópofák voltak – az igazi áttörés váratott magára.
Még csak azt sem állítjuk, hogy a Hoppácska találta fel a spanyolviaszt, vagy hogy világmegváltó kreativitással oldották meg a kürtőskalács gordiuszi csomóját – az azonban tény, hogy a csapat egy olyan, egyre népszerűbb helyéről beszélünk, ahol, ha ki nem is törlődik mindaz az agyunkból, amit eddig elszenvedtünk a kürtőskalácsoktól, a kép mindenképp tágul.
Az igazsághoz hozzátartozik, hogy nem „tesztelni” tértünk be hozzájuk, nem is terveztünk róla írni. Egyszerűen csak sokszor sétáltunk el mellette a Ráday utcában, egy idő után pedig győzött a kíváncsiság. Azóta pedig többször is jártunk náluk, mondhatni törzsvendégek lettünk – ilyen értelemben ezúttal semmiképpen sem beszélhetünk klasszikus étteremtesztről.
A vendégekkel kedvesen kommunikáló, a közvetlen hangot is jól megtaláló és használó srácok ugyanis nem akarták a világot (illetve a kalácsot) sarkából kidönteni: nagyjából azt csinálják, amit prémium palacsintázók már nagyon rég. Vagyis különböző, önmagukban is finom főételekhez használják köretként, pontosabban körítésként a hideg, nem édes kalácsot.
Itt érdemes megjegyezni, hogy édes töltelékű kalácsaik is vannak, melyekhez édesebb, de nem túl édes tészta jár, és bár közülük is néhány egyszerre finom és különleges, pl. a sajttortás, a mogyorós csokis vagy épp a kókuszos, Raffaelo-szerű töltetes, a Hoppácskában ezek csak mellékszereplők, különlegességüket nem ezek jelentik.
Hanem a tanyasi csirkés, a rosé kacsamelles (személyes kedvenc, mindenkinek kötelező!), a kéksajtszószos csirkés vagy épp a hideg kacsamájpástétomos… Hogy csak néhányat jelentsünk ki a hétről hétre cserélődő kínálatból.
Legötletesebb találmányukról, a kürtősburgerről (sőt, immár kürtősburgerekről) nem is beszélve. Tényleg nagy dobás volt, hetek óta kirobbanthatatlan a burger valamilyen formája az étlapról, akkora iránta a kereslet. Az itt látható fotónál többet nem is szeretnénk írni róla, egy jó ételt éppúgy nincs értelme elspoilerezni, mint egy jó krimit – érdemes kipróbálni.
Általában heti négy különböző sós és további négy édes kalács kapható, szóval naponta nem feltétlenül éri meg a Ráday utcába zarándokolni, hetente azonban találhatunk újdonságokat. Olcsónak nem nevezném őket, ugyanakkor egyértelműen nem drágák: mondhatni, átlagos budapesti streedfood-áruk van, amiért azonban nemcsak jót ehetünk, de jól is lakhatunk.
Ha nagyon bele akarnánk magyarázni, még azt is mondhatnánk, hogy a Hoppácskának jelentős kultúrküldetése van: egy tradicionális, mára kimondottan prolivá vált, mégis erőnek erejével „hungarikumnak” tartott ételt cipelnek át a hátukon a huszonegyedik századba.
