Alig több mint két év alatt kétszáz előadás, kétszázezer néző – és jegyet továbbra is csak nehezen lehet kapni. De miért?
A 2014. szeptemberi kőszínházi bemutatót követően 2016. november 23-án már a 200. előadásához érkezett el a Madách Színház sikerelőadása, a Mamma Mia!. Persze musical, persze közönségdarab, persze szórakoztató előadás – de azért ezek az eredmények még műfajon belül is kiemelkedőnek számítanak. Az nem ritka, hogy egy-egy népszerűbb zenés előadás többszázas vagy akár ezer fölötti szériát fusson a fővárosban, de azért az Erzsébet körúton tömött sorokban jegyre váró nézőkről készült fotók elég beszédesek. Az is tény, hogy az idei évadra már minden pesti előadás teltházas, és az is, hogy a szegedi Dóm térről már negyedik éve kirobbanthatatlan az előadás.
Finálé a 200. előadáson (fotó: Madách Színház)
Szóval ne ragozzuk túl, a Mamma Mia! siker – azon azonban, hogy miért ekkora, érdemes elgondolkodnunk kicsit. És mivel hamarosan, május 10-én indul a jegyvásárlás az őszi időpontokra (melyek alighanem szintén igencsak gyorsan teltházasak lesznek), most különösen aktuális ez a kérdés. Triviális és kevésbé triviális következtetéseinket hét pontba szedtük.
Mert ABBA…
Ezzel nem mondunk nagy újdonságot, de lehetetlen nem a darab alapjául és elsődleges okául szolgáló dalokkal kezdeni egy ilyen felsorolást. Lehet szeretni vagy nem szeretni, ízlés kérdése, de ettől még tény, hogy a svéd együttes a 20. század populáris kultúrájának meghatározó bandája. Arról nem is beszélve, hogy azok a nők, akik regnálásuk, vagyis a 70-es, 80-as évek diszkókorszaka alatt voltak fiatalok, mostanra már a musical-műfaj egyik fő bázisát jelentő középkorú családanyák lettek. A Dancing Queen, a Waterloo vagy a címadó dal persze a fiatalabbaknak is nagyon ismerős lehet, ha máshonnan nem, az azóta megboldogult Sláger Rádióból.
Mert film…
Nyílt szakmai titok, hogy egy szórakoztató előadást jóval könnyebb eladni, ha a cím/történet már eleve ismert – például úgy, hogy korábban film is készült belőle. A Mamma Mia! esetében azonban árnyalja a képet, hogy bár a 2009-ben két Golden Globe-jelölésig jutó film valóban jóval a magyar bemutató előtt került a mozikba, a színházi változat londoni és Broadway-premierje évekkel megelőzte a filmet – márpedig a darab New Yorkban a 2001-es bemutató után e nélkül is műsoron maradt tizennégy évig, Londonban pedig már 18. éve folyamatosan fut.
Mert Madách…
Ez furán hangzik, de éppúgy, ahogy a Katona József Színház, Pintér Béla és Társulata vagy épp az Orlai Produkciós Iroda, megtalálva a maga egyre nagyobb közönségét, akik egy-egy új előadás premierje előtt is elkapkodják a jegyeket, bízva a színház alkotóiban, úgy a Madách Színház neve is márkává vált a Broadway-musicalek magyar változatai kapcsán – elsősorban az utóbbi több mint tíz év sikerei (Az Operaház Fantomja, Producerek, Mary Poppins), és az ezek során megszerzett tapasztalatnak köszönhetően.
Mert színdarab…
Nem egy világhírű együttes dalai jelentettek alapot színházi feldolgozáshoz, az utóbbi időben pedig számos magyar együttes (menedzsere) érezte úgy, hogy a régi sikerekből még ki lehet facsarni egy keveset, ha musicalként is felhasználják őket. A végeredmények azonban igencsak vegyesek: sokszor nem többek néhány jó dal köré fércelt bugyuta történetnél, felszínes karakterekkel. A Mamma Mia! egyik nagy erénye, hogy a szövegkönyvet jegyző Catherine Johnson története az ABBA-dalok nélkül is megállná a helyét – nem érezzük azt, hogy a próza csupán átkötő szöveg két dal között.
A 200. előadás (fotó: Madách Színház)
A történet természetesen messze áll attól, hogy provokatív vagy épp polgárpukkasztó legyen, de azért kicsit belegondolva több, mint egyszerű, szórakoztató limonádé (persze egyúttal az is). Sokaknak lehet pikáns Donna, a belevaló énekesnőből anyává váló nő figurája, akinek fogalma sincs arról, hogy ki a lánya apja. Maga az előadás pedig azzal indul, hogy a fiatal lány keresi az apját, rajta keresztül feltéve a mindnyájunkat foglalkoztató kérdést: „Ki is vagyok én?”
Mert magyarul is…
Hiába az örökzöldek, ha az untig ismert, fejünkben szóló angol szöveget pongyola, zavaros vagy épp erőltetett magyar fordításokkal próbálják felülénekelni. Egyes musicalek esetében egészen szürreális fordítói antibravúrokba futhatunk bele. A Mamma Mia! dalainak magyar változatai azonban – egy-két, még bőven vállalható túlkapástól eltekintve kifejezetten jól sikerültek, és bár a „Dancing Queen”-t nehéz felülírni, hiányérzet nélkül helyettesítik az angol sorokat
Mert látványos…
„Szirtes Tamás rendező képes volt ezt az eredeti formájában inkább show-jellegű darabot színházi előadássá változtatni” – írtuk – még a 7óra7-re – a budapesti előadásról kritikánkban. Emellett az is említésre érdemes, hogy a Madách alkotócsapata nem lőtt túl a célon – pedig itt aztán, a közönségelvárástól a diszkóhangulatig tényleg minden adott lett volna hozzá. Tihanyi Ákos koreográfiái jól idomulnak a dramaturgiához, és alapvetően fő díszletelemként szolgáló ledfal használatát is ízlésesen, a hagyományos díszletekkel összhangot alkotva oldották meg.
Mert színészek…
Számos musical aratott közönségsikert úgy, hogy bár a szereplők hangi kvalitásait és tánctudását nem kifogásolhattuk, a színészi játék sok súlyos sebből vérzett – nem egyszer azért, mert nem is színészek álltak a színpadon. A 200. Mamma Mia!-n a Madách Színház a náluk megszokott jubileumi megoldással élt, vagyis minden aznap ráérő szereplő színpadra lépett egymást váltva, fél- vagy egyharmad előadás erejéig, így jól játszott, hogy színészileg a Mamma Mia! esetében is akadnak nagyobb egyenetlenségek a társulatban. Gallusz Nikolett, Koós Réka, Stohl András (ő mondjuk nem volt ott a kétszázadikon), Sáfár Mónika és Szerednyey Béla játéka azonban például kiemelkedő – Sáfár és Szerednyey különösen jól találta meg az egyensúlyt a műfaj és karaktereik által egyszerre igényelt komoly és komikus stílus között.
