Vidnyásznky, ha nem NER-kompatabilis nemzeti szentélyt, hanem színházat akar csinálni, jelentős dolgokat tud letenni a színpadra.
Több száz oldalas nagyregényeket színpadra vinni istenkísértő vállalkozás – sok rendezőnek bele is törik a bicskája. A legtöbbször elkövetett hiba, hogy a regény teljességét próbálják átadni, ami egyszerűen lehetetlen, nemcsak színházban, filmen is. A színház és a mozi ugyanis egyidejű befogadást tételez fel egy korlátozott időintervallumon belül, nézése három órán túl már egyszerűen fizikai megterhelést jelent. Ha ebbe a három órába mindent bele akarunk sűríteni, ami egy nagyregényben benne van, töredékek halmazát kapjuk, a mű puszta felidézését színpadon vagy mozgóképen.
Bűn és bűnhődés (kép forrása: mitem.hu)
Vidnyánszky Attila a szentpétervári Alekszandriszkij Színházban megrendezett és a MITEM keretében a Nemzeti Színházban vendégszerepelt Bűn és bűnhődéssel viszont megkísérelte a lehetetlent, a néző fizikai megterhelését választva. Öt és fél óra – kimondani is sok, nemhogy végigülni. Magyarországon nem is sokan kezdenének ilyen vállalkozásba, ráadásul mindezt mindössze egy – igaz, a szokásosnál hosszabb – szünettel, ami kétszer két és fél óra folyamatos nézést jelent.
Az öt és fél óra semmiképpen nem volt indokolt, habár egy átlagosnál jóval hosszabb előadás anyaga így is megvolt Vidnyánszky rendezésében. Hosszú dosztojevszkiji párbeszédek és monológok komplett színpadra vitele színházilag nem sokat ígérő vállalkozás, hiszen ezek egy idő után szükségképpen leülnek, unalmassá válnak; ahogy egyes momentumokat és szereplőket is könnyű szívvel ki lehetett volna hagyni az előadásból. Feszesebb, izgalmasabb, összerakottabb produkció lett volna az eredmény.
De Vidnyánszky szentpétervári rendezése így is messze felülmúlt mindent, amit az elmúlt években Magyarországon csinált. Utoljára talán a Mesés férfiak szárnyakkal című, még Debrecenben készült előadásban mutatkozott a Nemzeti főigazgatója annyira eredeti, innovatív rendezőnek, mint most. Sokan elmondták már, hogy művészetének kifejezetten rosszat tett politikai szerepvállalása, mely művészetét egyrészt a vallásos giccs, másrészt az álnemzeti mitológia, harmadrészt a politikai didaxis irányába tolta. Több ezer kilométerre Magyarországtól azonban mindezeket sikerült otthon hagynia, és megmutatnia, hogy ha nem NER-kompatabilis nemzeti szentélyt, hanem valódi színházat és valódi művészetet akar csinálni, igenis jelentős dolgokat tud letenni a színpadra.
Bűn és bűnhődés (kép forrása: mitem.hu)
A Bűn és bűnhődés a Vidnyánszkytól megszokott és egyes előadásaiban valóban mesterien megrendezett kavalkáddal indul: szinte minden szereplő a színen, már-már követhetetlen, hogy ki beszél, a regény némi ismerete nélkül könnyen el lehet veszteni a fonalat. Aztán szépen áttérünk lineáris elbeszélésmódba, párbeszédek hangzanak el, megismerjük a szereplőket, miközben az expresszivitás megmarad. Egészen erős például a Raszkolnyikov álmát bemutató jelenet, a legdrámaibb pedig talán a főhős és Szonya beszélgetése, mikor utóbbi Lázár feltámasztásának jelenetét olvassa fel a Bibliából, miközben Bach Máté-passiója szól. Színházilag jelentős pillanatok, és Dosztojevszkij világa is tökéletesen megidéződik.
A forgatható, mozgatható elemekből összeálló díszlet már önmagában is izgalmas, és az előadást is jól szolgálja. A folyamatos zenei aláfestés is sokat ad hozzá a produkcióhoz; amit viszont szívesen hanyagoltunk volna, az a második felvonás eleji fura közjáték, ami sehogyan sem találta helyét az egészben. Az érdekfeszítőbb első felvonás után a második már több ponton tűnt vontatottabbnak, valószínűleg nem függetlenül a múló időtől.
A Bűn és bűnhődés kifejezetten elnyerte a közönség tetszését, szinte az Alföldi-éra utolsó heteihez hasonló ováció és állótaps fogadta a meghajló színészeket – bár ehhez köze lehetett annak, hogy a szünetben hallható szavak alapján a nézők jelentős része volt nálunk élő orosz, akik valószínűleg bármilyen nekik hazai társulatot kitörő lelkesedéssel fogadtak volna. Ez azonban semmit nem von le abból, hogy Vidnyászky Attilától ezúttal egy valóban emlékezetes előadást láthattunk.
