Agatha Christie nagymestere volt a krimipanelek felhasználásának, Sophie Hannah-nál azonban tankönyvszerűnek érezzük az egészet.
Sophie Hannah már a második Poriot-történetet jelentette meg Agatha Christie örököseinek engedélyével. A kis belga detektív népszerűsége, melyet legfeljebb Sherlock Holmeséhoz lehet mérni, évtizedekkel megalkotója és nem mellesleg saját, Függöny-beli halála után is töretlen.
David Suchet Poirot szerepében
Először is szögezzük le: A zárt koporsó nemcsak némi nosztalgiaérzetet biztosít a rajongóknak, de önmagában is érdekes és változatos krimii. Annál azonban nem több. Nem ér fel arra a szintre, amiért Christie történeteit már a megjelenésükkor tömegek szerették, és amiért sokunknak most is azok jelentik a klasszikus krimiműfaj egyik megdönthetetlen pillérét – azzal együtt, hogy magának Agatha Christie-nek is voltak gyengébben sikerült Poirot-történetei. Épp csak joggal merül fel a kérdés, hogyha nem tud jobb vagy kicsit más lenni, mint az eredetiek, akkor a nyilvánvaló gazdasági sikeren és rajongóknak való megfelelésen túl mi szükség volt megzavarni az örök nyugalomra helyezett belgát.
Azon könnyen túllépünk, hogy Hannah Poirot-ja kissé különbözik az emlékeinkben élőtől: Poirot jellemének kialakulása hosszú folyamat volt, melyet Christie számos novellában, regényben tárt elénk. Az ismertetőjegyek némelyike – a megdönthetetlen önbizalom, a finálébeli szájbarágó értekezés, a pszichológiában és a beszélgetésekben való végtelen hit – most is megvan, a karakter pedánssága, különcsége ezúttal kevésbé kerül elő, de ettől még Poriot nem lesz kevésbé Poriot-s, senki sem viselkedik mindig pontosan ugyanúgy, legfeljebb némi hiányérzetünk marad. Ez azonban csak a felszín - érezhető, hogy Hannah csak megörökölte, és nem kidolgozta a karaktert. Poriot legjellegzetesebb vonása ugyanis nem ezek az allűrök voltak, hanem a saját igazságérzete, morális értékrendje. Ezúttal ez igencsak mérsékelten van jelen - annyira kevéssé, hogy amikor mégis, még akkor is joggal gondolhatjuk, hogy csak véletlen...
Társaként az első, Hannah által írt Poirot-történethez, A monogramos gyilkosságokhoz hasonlóan ismét a rendőr Edward Catchpool tűnik fel – ő kellemes csalódás az előző regényhez képest, nemcsak azért, mert az ő hangján megszólaló A zárt koporsóban sokkal emberibben, önkritikusabban értékeli magát, de azért is, mert ezúttal nem tűnik annyira inkompetensnek a rendőri munkához, mint A monogramos gyilkosságokban.
Maga a cselekmény olyan, amilyennek lennie kell – na jó, annál talán picit krimitankönyv-szerűbb. Vannak bizonyos panelek vagy építőkockák, melyeket változatosan kombinálva, különböző nevekkel és helyszínekkel felruházva számos bűnügyi regény vázlatát rajzolhatjuk fel – az pedig az író tehetségén és tapasztalatán múlik, hogy ezeket fel tudja-e tölteni élettel, és el tudja-e egyediként, természetesként adni. Christie ennek is a nagymestere volt – Sophie Hannah-nál azonban azt érezzük, hogy ezek a bizonyos panelek (megváltoztatott végrendelet, elszigetelt vidéki kúria, számos hoppon maradt örökös mint potenciális gyilkos, tanúként és óvintézkedésként meghívott Poirot) már mind-mind ismerősek.
És tényleg – de még ez a kisebb baj. A nagyobb az, hogy a kötőszövet maga is mesterségesnek hat, így bár a fordulatok egyébként működnek, és törhetjük a fejünket azon, ki a gyilkos, az oldalak lapozása során kibontakozó történet mégsem kerül közelebb hozzánk. Az, hogy ne csak intellektuális rejtvényként akarjuk megfejteni a történetet, hanem érzelmi alapon is valamennyire a részének tudjuk érezni magunkat, legalább annyira fontos összetevője lenne a jó kriminek – ez A monogramos gyilkosságokban még működött, ezúttal azonban maga Poirot sem tud minket behúzni A zárt koporsóba.
