Az idei előadásokkal nem volt akkora szerencsénk, mint tavaly.
Harry Potter és a leesett állak
Harry Potter and the Cursed Child Part One & Two (Palace Theatre. bemutató: 2016. július 30., utolsó előadás: nem meghatározott)
A nyolcadik Harry Potter-történet és színpadi kivitelezése is teljes mértékben megfelel, sőt meg is haladja az elvárásokat. Nemcsak a humor és a komolyság, valamint a minőségi tartalom és az elvárásoknak megfelelés egyensúlyát megtaláló történet, hanem a varázslatos, a filmekkel egyenrangú, a színház korlátait tudomásul nem vevő, azokat tágító látványvilág is méltó a Harry Potter-márkához. Pár sorban lehetetlen kifejteni erről az amúgy egyben nagyon hosszú, kétrészes előadásról mindent, hamarosan külön kritikával jelentkezünk, addig is: ha valakinek valamilyen csoda folytán lehetősége nyílik bejutni rá, ne habozzon élni vele.
Harry Potterk and the Cursed Child (fotó: Manuel Harlan)
8/10
Magyar bemutató valószínűsége: Hehe… :-D Komolyra fordítva a szót, teljesen esélytelen. Nem adják a jogokat, és ha adnák, sincs meg sem a technikai, sem az anyagi háttér egy ilyen volumenű produkció sikeres üzemeltetéséhez.
Jé, mennyi gyerek…!
School of Rock (New London Theatre, bemutató: 2016. november 14., utolsó előadás: nem meghatározott)
A School of Rock legnagyobb értéke még úgy is a zene, hogy már pár nappal az előadás után sem túlságosan sok motívumra emlékeztünk: az idősödő musicalgéniusz ugyanis legalább azt bizonyította, hogy most, immár legendaként is képes volt arra, hogy elhagyja a szimfonikus dallamokat, és visszatérjen a néhány ifjúkori sikert hozó rockos hangzásvilághoz. Nincs azonban olyan dal, amelyet hosszú ideig dúdolgathatnánk, és bár a cselekmény elműködteti az előadást, különösebben mély nyomot nem hagyott bennünk. Arra viszont mindenképp jó az előadás, hogy az igen kedvezményes jegyeket kapó londoni gyerekekkel – előadásonként több százan látják – megszerettesse a színházba járást.
Fotó: uk.schoolofrockthemusical.com
5/10
Magyarországi bemutató valószínűsége: A Rocksuli filmváltozata nem tett hazánkban szert akkora népszerűségre, hogy igazán nagy dobásnak számítson egy magyar premier. Ugyanakkor tény, hogy díszlet és jelmez szempontjából jóval olcsóbb számos musicalnél, Webber pedig húzónév. Érdekes kísérlet lenne továbbá megtalálni a táncolni, énekelni, zenélni és játszani egyaránt magas szinten tudó gyerekszereplőket. Összességében arra fogadunk, hogy a School of Rock elkerüli a magyar színpadokat – de ha meg is érkezik, megváltani aligha fogja a magyar musicaljátszást.
The lion sings tonight
The Lion King (Lyceum Theatre, bemutató: 1999. október 19., utolsó előadás: nem meghatározott)
Csodát vártunk, és bár azt nem kaptuk meg, Az oroszlánkirály azért jóval több és jóval értékesebb, mint csupán egy szimplán a mi generációk nosztalgiaérzésére épülő előadás. Elton John mára legendássá vált zenéje, valamint a megható és az aranyos között vibráló történet nem szorul méltatásra, a Magyarországon ismeretlenebb színházi előadás megoldásai azonban mindenképp. Ne felejtsük el: több mint 17 éve mutatták be az azóta változatlan formában látható The Lion Kinget, amikor még közel sem volt ennyire fejlett a színházi technológia. Ez olykor látszik is az előadáson, talán itt-ott ráférne egy felújítás, a maszkok és bábok segítségével felépített világ azonban látványossá és élővé, vagyis nagyon figyelemre méltóvá varázsolja a színpadképet.
Fotó: thelionking.co.uk
7/10
Magyarországi bemutató valószínűsége: Bár időről időre felröppentek hírek budapesti premierről, sőt emlékeink szerint az egyik zenés színház igazgatói pályázata kapcsán konkrét tervként is meg lett nevezve, a The Lion King magyar változatára egyre kevesebb esélyt látunk. Ennek nem csak a Disney szokottnál is szigorúbb franchise-védő jogi megkötései jelentik az okát, hanem az is, hogy Az oroszlánkirály generációja már felnőtt, a mostani gyerekeknek pedig újabb mesék jelentik az alfát és az ómegát – márpedig azoknak miért ne születhetne szintén musicalváltozata?
A gyönyörűen éneklő afroamerikai lányok története
Dreamgirls (Savoy Theatre, bemutató: 2016. december 14., utolsó előadás: nem meghatározott)
Most, hogy kis idő elteltével kell visszatekintenem a Dreamgirlsre, szinte folyamatosan csak a főszerepet lehengerlően, elementáris erővel éneklő Amber Riley jár a fejemben. Más pozitívumot nehéz is elmondani az előadásról: látványos, éneklős tucatmusical, ahol a felcsendülő dalok már csak az amúgy viszonylag sematikus, ám legalább a popvilágba helyezett sztori miatt is adják magukat. Maga az előadás ugyanis nem szól többről, minthogy néhány színes bőrű lány énekel, majd boldog, majd szomorú, majd énekel, majd megint boldog, majd megint énekel. De legalább kiválóan.
Amber Riley (fotó: dreamgirlswestend.com)
6/10
Magyarországi bemutató valószínűsége: Ebben az esetben is vajmi kevés egy sikeres adaptáció esélye – egyszerűen lehetetlen színes bőrű színész-énekesnők nélkül megvalósítani ezt az előadást. Színházi szempontból nem nélkülözhetetlen persze a Dreamgirls – az sem véletlen, hogy Londonba is csak évtizedekkel az amerikai bemutató, és évekkel a musicalfilm után kerül –, de azért azok a hangok… Na, azok miatt tényleg szívesen emlékszünk vissza arra az estére.
Háttérben
This House (Garrick Theatre, bemutató: 2016. november 30., utolsó előadás: 2017. február 25.)
A This House egy, a hetvenes évek Londonjában játszódó, a képviselőház akkori szoros állására építő politikai szatirikus színdarab, melynek legfőbb érdekessége talán abban rejlik, hogy nem az ismert politikusokat (minisztereket, miniszterelnököket) mutatja be, hanem a háttérembereket, a mindenhol bevethető sakkharcos pártkatonákat, a toryk és a munkáspártiak ő szintjükön zajló vetélkedését, a kényszerű alkukat és érdekszövetségeket, a tisztességesség határáig vagy épp azon is túlmenő machinációkat. Ez a legtöbb, amit a This House-ról elmondható, témája önmagában is érdekessé teszi az előadást, de ezen túl semmit nem mutat. A londoni közönsége nem fogadta rosszul az előadást, de átütő sikernek sem neveznénk.
This House (fotó: lovetheatre.com)
6/10
Magyarországi bemutató valószínűsége: Ez a darab, mind a közvetlen történet, mind a humor terén egyszerűen túl brit ahhoz, hogy hazánkban átütő legyen. Ugyanakkor érdemes lenne magyar köntösbe bújtatva is valami hasonlóval próbálkozni – bár tartunk tőle, hogy ezt sem a mindent azonnal tematizáló, azonnal farkast kiáltó, iróniára nem érzékeny, azonnal sértődő közhangulat, sem a jelenlegi színházi finanszírozási forma nem segíti elő.
Őrület
Hedda Gabler (National Theatre, bemutató: 2016. december 12., utolsó előadás: 2017. március 20.)
A végére maradt a hab a tortán, az az előadás, ami miatt teljes mértékben úgy érezzük, hogy megérte ez az idei West End-túra. Ironikus azonban, hogy a Hedda Gablert nem magán a West Enden láttuk, hanem a folyó túloldalán, a Nemzeti Színházban. A világszerte (köztük a New York-i off-Broadway-előadásai révén is) elismert Ivo van Hove kiemelkedő előadást rendezett az első pillanattól az őrület határán mozgó Ruth Wilson, valamint Berte-ként legtöbbször némán, de gyakorlatilag végig színpadon lévő Magyar Éva főszereplésével. A letisztult színpadkép teret ad az érzelmeknek, melyek épp úgy keverednek, mint a nemzetközi színészgárda sokszínűen beszélt angolja. Az előadás a figyelmet az első pillanattól az utolsóig leköti, fenntartja, sőt vonzza – a hírek szerint hamarosan a West End és a Broadway egyik színházában is látható lesz: abszolút megérdemelten.
Magyar Éva, Chukwudi Iwuji és Ruth Wilson a Hedda Gablerben (fotó: Jan Versweyveld)
10/10
Magyarországi bemutató valószínűsége: Ibsen-klasszikusról lévén szó, ez a kérdés értelmetlen: 2013-ban a Radnóti Színház tűzte műsorára a Hedda Gablert, legutóbb pedig Zsótér Sándor rendezésében Kecskeméten mutatták be a darabot. Kis szerencsével azonban ez a változat is látható lesz valamikor színházi közvetítés formájában Magyarországon, hiszen a közelmúltban számos londoni előadás felvétele került az Uránia műsorára.
