Molnár Piroska ismét bizonyítja, hogy komédia és dráma közel is lehet egymáshoz.
A Thália Színház legutóbbi nagyszínpadi bemutatója az Alexander Dumas regényéből Jean-Paul Sartre által színdarabbá írt Kean, a színész volt. Mivel Kelemen József rendező nem sokkol minket váratlan megoldásokkal – jó ütemben és térhasználattal, de korhű körítéssel állította színpadra az előadást – az egyetlen kulcskérdés Kean személye.
Szervét Tibor (fotó: Csatáry-Nagy Krisztina)
Szervét Tibor nem okoz nagy meglepetést a címszerepben. Mind a bohém, mának élő, nőimádó (és nőkedvenc) sztárt, mind az alacsony rangjától, saját folytonos szerepjátszásától megcsömörlő rutinos színészt biztosan játssza – nem váratlanul, hiszen eddigi pályája során mindkét karaktertípus gyakran találta meg. Igazi címszereplő, igazi Kean: ha jelen van, rá figyelünk.
Mégis, kollégái közül ketten is ellopják előle a show-t. Csányi Sándor walesi hercegként mintha egy „one-man-show”-ból ruccant volna át a Kean, a színészbe játszani: tulajdonképpen saját, megszokott karakterét hozza, azt a humoros, nagydumás fickót, amit sokszor látunk tőle. Mégis működik, és ez alighanem Hamvai Kornél fordító érdeme is: a poénok természetesnek, a stílus az előadás egészéhez illőnek hat, jó nézni, és rajta/vele nevetni.
Csányi Sándor, Gubás Gabi, Bán Bálint (fotó: Csatáry-Nagy Krisztina)
Molnár Piroska Charlotte-ként, az öreg öltöztetőként és mindenesként ismét bizonyítja, hogy komédia és dráma közel is lehet egymáshoz, térben, időben és stílusban egyaránt. Az előadás legértékesebb, legemlékezetesebb pillanata is hozzá kötődik: amikor szerepe szerint elkezdi szavalni Júlia monológját, szó bennszakad, hang fennakad – a többi, néma csend. Lehet, hogy hetven is elmúlt, lehet, hogy ez egy teljesen másik előadás a Tháliában, a monológ alatt mégis elhisszük neki, hogy ez most a Rómeó és Júlia, és ő lenne a valaha látott legalkalmasabb színésznő a női főszerepre.
Molnár Piroska, Szervét Tibor (fotó: Csatáry-Nagy Krisztina)
A Kean, a színész már csak témája és közege (a felső középosztály viszonya a művészethez és művészekhez) is alkalmas lenne arra, hogy a mai művészszínházi divatnak megfelelően markáns gondolatokat fogalmazzon meg a színház aktuális vagy épp örökérvényű szerepéről, feladatáról, lényegéről. A Kean és a Thália semmi ilyesmit nem tesz – ez nem baj. Az viszont már inkább, hogy mást se nagyon kezd magával – azon túl, hogy egy igényes, kissé keserédes színművet láthatunk. Ez most, főleg Molnár Piroskának köszönhetően, elég. Legalábbis úgy nagyjából…
