A Hamis emlékek felteszi azt az égető kérdést, hogy miben bízhatunk, ha a tudatunkban már nem lehet.
Blake Crouch krimiszerű sci-fije egy olyan jelenbe kalauzol minket, ahol az emlékek segítségével megváltoztathatjuk a múltat. Ez elsőre ígéretesen hangzik, ugyanakkor roppant ijesztő is: erre nem csak mi döbbenhetünk rá, ha jobban belegondolunk, hanem a regény szereplői is ezt teszik. Noha egy ilyen helyzetnek elsőre könnyű csak a pozitív oldalát észrevenni (Mi lenne, ha megmenteném a gyerekem, mielőtt elütik? Mi lenne, ha valaki megölné Hitlert, mielőtt hatalomra jut?), az alternatív láncreakciók kiszámíthatatlanok.
Különösen pikánssá teszi a regény alapjául szolgáló neurológiai kutatás eredményét az a következmény, hogy az emlékek megváltoztatását követően, amikor a szálak legalább abszolút időben összeérnek, a karakterek egyszerre emlékeznek az „eredeti” és az „alternatív” értelemben vett életükre. Márpedig az, ha valakinek egyszerre kettő (vagy három, vagy még több) élet van a fejében, és mindkettő úgy, mintha valóban átélte volna, könnyen bizonytalanságba lökhet bárkit.
Hogy Blake Crouch alapötlete mennyire realisztikus (mármint sci-fis értelemben) az időutazás és a belső neurológiai folyamatok összekapcsolásáról, azt nem szükséges e sorokban eldönteni, már csak azért se, mert a regény abszolút hatásosan tud működni ezen a szálon. A szerző pedig ötletesen oldja fel a saját univerzumán belül felmerülő esetleges ellentmondásokat.
Ugyanakkor Crouch ezúttal talán tényleg túl sokat akart markolni túl rövid terjedelemre: egyszerre feszegeti az időutazást (és annak következményeit) a saját alternatív módján, az ember etikai és gyakorlati viszonyát a technikai fejlődéshez, belekever némi geopolitikai szálat is a cselekménybe, ráadásul az emlékek szubjektivitására vonatkozóan filozófiai húrokat is penget. Ami egyáltalán nem baj, de fennáll a veszélye, hogy nem minden aspektus képes ugyanolyan magas szinten operálni – ezúttal a személyesebb és filozófiai húrok viszik a prímet.
Főleg azok a részek, amikor a karakterek bizonytalansága, kétségbeesése kerül szóba. Hisz ha a saját agyunkban sem bízhatunk, akkor miben…?