A Leviatán rendezőjének Oscar-jelölt filmje olyan mélyre ránt, amilyen mélyre csak tud.
Andrey Zvyagintsev legutóbbi filmje, a Leviatán után újabb Oscar-esélyes opusszal állt elő: a korrupt Oroszországot bemutató művét követően ezúttal az emberi kapcsolatok teljes elhidegülését teszi témájává. A Szeretet nélkülre mi, magyarok különösen kell, hogy figyeljünk, hiszen a Testről és lélekről egyik igencsak veszélyes konkurenciáját jelenti. Zvyagintsev filmje nem olyan kiemelkedő ugyan, hogy az idegen nyelvű kategória egyértelmű favoritja legyen, de bizonnyal nem hagyja hidegen az Amerikai Filmakadémia tagjait. Míg Enyedi Ildikó filmje egy nehezen kibontakozó nem mindennapi szerelmet mutat be, addig a Szeretet nélkül egy soha nem volt szerelem végéről szól. Enyedi alapvetően új színt hoz, Zvyagintsev ismert elemekből építkezik. Enyedi egy különleges, már-már mesebeli történetet mond el, Zvyagintsev a hétköznapi, szikár valóságot rögzíti. Egy óvatosan optimista film áll szemben egy végletesen pesszimista alkotással.
A férj, Borisz és a feleség, Zsenya, bár még együtt élnek fiukkal, Aljósával, már mindketten kifelé kacsingatnak a véglegesen tönkrement házasságból: Zsenya egy újgazdag vállalkozónál keresi a boldogságot és a vagyonnal garantált nyugalmat, Borisz pedig már teherbe is ejtette anyjával élő jövendőbelijét, és csak azért aggódik, hogy bigottan pravoszláv főnöke ne vegye észre válását. Aljósa már mindkettejük számára csak teher, amit a kiskamasz fiú is érez, ezért egyik nap nyomtalanul eltűnik otthonról.
Zvyagintsev Aljósa keresésének történetében bontja ki Borisz és Zsenya elhidegült kapcsolatának jelenét és múltját: az elrontott életeket a nem kívánt gyerekkel, mindezt az orosz nagyvárosi lakótelep elidegenedett világában, a bürokratikus, érzéketlen rendőrséggel és a gyerek keresését önzetlenül végző önkéntesekkel. Megjelenik a vidéki magányában élő, gyűlölettel és haraggal teli nagymama is: az orosz vidék nem a rideg nagyváros ellenpontja, hanem mintegy bölcsője, gyökere, forrása.
A Szeretet nélkül olyan mélyre ránt, amilyenre csak tud, egy vigasztalan és reménytelen világot mutat, az emberi kapcsolatok abszolút nulla fokát. Teszi mindezt a dokumentarista szenvtelenségével, mindenekelőtt ami keresés tökéletesen megszervezett processzusának bemutatását illeti. Zvyagintsev izgalmas rendezői megoldása, hogy hosszan kitartja a jeleneteket: mikor már véget ért a tulajdonképpeni történés, még majd’ egy percig forog a kamera, kvázi üresjáratokat fényképezve, mintegy mutatva, hogy az élet megy tovább Aljósa eltűnésétől függetlenül is.
A sztori tulajdonképpen bármelyik kelet-európai nagyvárosban játszódhatna, sőt, a tipikus szocialista lakótelepi környezettől elvonatkoztatva a nyugati világ bármely nagyvárosában. A Szeretet nélkül sokkal kevésbé Oroszországot akarja bemutatni, ahogy azt a Leviatán tette, inkább az általános emberire fókuszál. A politikai valóság a rádiós és televíziós híradásokból szivárog be a filmbe: láthatjuk a kelet-ukrajnai háború borzalmas képeit, a szétlőtt házakat, a hajlék nélkül maradt embereket. De ez inkább korfestés, mint téma: a fókusz az emberi kapcsolatok bemutatásán marad.
A Szeretet nélkül a hiány filmje: valódi főszereplőnk Aljósa, az ő drámája érint meg minket leginkább, még ha a film nagy részében nem látjuk, és nem tudjuk, mi van vele. Feloldozás nincs, csak a jéghideg űr.
