Az egyén képes túllépni a mesterséges nemzeti ellenségeskedésen – mintha ezt üzenné nekünk Ozon filmje.
Egy német kisvárosban Anna gyászolja vőlegényét, aki az első világháború lövészárkaiban vesztette életét. Egyszer csak kiderül, nemcsak ő és a vőlegény szülei siratják a halottat, hanem egy rejtélyes idegen is, akiről kiderül, hogy az elhunyt Frantz francia barátja. Vagy mégsem?
François Ozon fordulatos sztorit rendezett, amiről az elspoilerezés veszélye nélkül nehezen lehet beszélni, de azért megpróbáljuk. A Frantznak már az alaphelyzete is kellően konfliktusos: a vesztes Németországba érkezik egy fiatal hegedűművész a győztes Franciaországból, aki maga is németeket gyilkolt a háborúban. A fiát és Németországot is gyászoló Hans Hoffmeister ugyanolyan ellenségesen fogadja, ahogy a fiukat és hazájukat gyászoló többi német is. Ozon finoman érzékelteti ezt a konfliktust, amely bár végig lefojtott marad, de így talán még jobban mutatja azt a nacionalista lelkületet, ami mindkét országot egyformán jellemezte az első világháború után.
A film fókusza ugyanakkor nem a nacionalista érzelmek bemutatásán van, hanem azon, hogy ezek ellenére hogyan születik meg a szerelem a vőlegényét gyászoló Annában az érzékeny Adrian iránt, aki a legeslegutolsó, akit szeretnie szabadna. Mindehhez kell Paula Beer és Pierre Niney finom játéka és egy elemelt költőiség, ami ma talán már kicsit régimódinak hathatna, ha a fekete-fehér képek eleve nem olyan benyomást keltenének, mintha egy régi romantikus filmet néznénk.
A filmre leselkedő legnagyobb veszély épp ezért a giccsesség, de Ozon majdnem mindig tudja, hol a határ. Majdnem, merthogy a fekete-fehér képek időnkénti színesbe váltása – mely bizonyára az érzelmi hatás fokozását szolgálná – már túlzásnak tűnik. Ha egy rendező a fekete-fehér mellett dönt, maradjon is annál, különben úgy jár, mint Steven Speilberg a Schindler listájában a piros ruhás kislánnyal. Az érzelmi hatás beszéljen magáért – a fekete-fehérek közé beékelődő színes képek leginkább villogó felkiáltójelnek tűnnek, hogy na, most kell nagyon mélyen érezni. Hadd döntsük el mi, mikor érzünk és mikor nem.
A Frantz a történelem egy olyan korszakáról szól, amikor a nacionalista érzelmek súlyosan megfertőzték és világégésbe taszították Európát. Az egyes ember azonban képes lehet túllépni a mesterségesen keltett nemzeti ellenségeskedésen – mintha ezt üzenné nekünk Ozon filmje az újból fellángoló nacionalizmus korában. Még ha a happy end nem is garantált.
