Már a címet sem értem...
... vagy ha igen, akkor azt nem, hogy miért szól orosz dal a rádióból, vagy ha még ezt is, csak nem szűnik az értetlenkedés. Igaz, ha érteném, sem szeretném a Recirquel legújabb újcirkuszi előadását, az Adieu-t.
Nem akarok sem újcirkusz-analfabétának, sem a szféra tudorának látszani: körülbelül másfél tucatnyi produkciót láttam eddig. A legjobban azokat szeretem, ahol a zsonglőr- és akrobatamutatványok valódi színházzá válnak. Amikor nem csupán beillesztik a történetbe, de saját jelentésük lesz. Amikor a légtornászoknál nem csupán az ügyességüket csodálom és aggódom értük, hanem egy emberpár egymásrautaltságát és egymással való hadakozását is átélem.
Adieu! (fotó: Müpa / Posztós János)
A Recirquel eddigi nagyszínpadi produkcióit a társulat vezetője, Vági Bence rendezte, az Adieu-t egykori tanárával, Neil Fisherrel közösen jegyzik. Az ötlet remek: egy derékba tört szerelem történetét mutatják meg a képzelet és a valóság határán. A nagy tomporú Viola idős asszonyként él egyedül, amikor egyszer csak megjelenik egykor elvesztett, de soha el nem felejtett kedvese, akivel leélik a valóságban soha le nem élt, közös életüket. Mármint szerintem, a színlap viszont egészen mást mond: „a valamikor az ötvenes évek Budapestjén induló érzelmes történet átkalauzolja a nézőt a házaspár együtt töltött évtizedein: a világháború sötét napjait is felvillantva eljutunk az 1910-es évekig”. Ennyit tehát a megértésről.
Az időről időre megvilágított óra a visszafelé pörgő óramutatókkal jelzi az előadásban a haladás irányát, ebben tehát nem lehet eltévedni. Azt azonban már nem nagyon tudom hová tenni, hogy az egyik jelenetben előkerül egy csecsemő, majd híre-pora sem marad – se előtte, se utána. Mellékesen a játékbabával előadott zsonglőrmutatványokat sem gyakorló, sem leendő anyáknak nem ajánlom: eleinte talán humorosak, egy idő után viszont arra a viccre emlékeztetnek, aminek a csecsemő a turmixgépben a csattanója.
Amúgy valóban van humora az előadásnak; a két szereplő, Lakatos Leonetta és Pintér Áron fizimiskája ezt eleve kódolja: egy elképesztően cingár fiú és egy jó erőben lévő nő. A fiú folyamatosan produkálja ügyességét (amije Pintérnek valóban van) és erejét (amúgy az is van neki), mégis komikus, amikor a nő fél kézzel tartja az egyik légtornász jelenetben, miközben ő izomemberként pózol a levegőben.
Adieu! (fotó: Müpa / Posztós János
Ritmusa már sokkal kevésbé van a produkciónak. Az elején Viola becsoszogásával és öreges tevés-vevésével csak nyúlik az alaphelyzet felvázolása és a mesebeli nagypolgári atmoszféra megteremtése. Mindez elvileg a kezdeti, apró csodákat is hivatva lehet megalapozni, gyakorlatilag azonban alig több mint fokozódó unalom. A mutatványok is gyakran kilógnak az előadásból, mintha általában nem sikerült volna színházi történéssé tenni azt, ahogy az előadók rájuk fordulnak, ráadásul helyenként puszta mutatványok maradnak, amihez csak apropónak érződik a történet.
A legjobb példa erre az életidegen módon átalakított csilláron bemutatott légtornász szám. A csillár egy bombatámadásnál lezuhan, majd elkezd emelkedni és előbb egyikük, majd másikuk is felmászik rá. A cirkuszi logikán túl semmiféle színházi magyarázatot nem találtam arra, hogy miért kezd el emelkedni egy lezuhant csillár és mit keres rajta két ember. A cikornyás szerkezet ezen kívül teljesen alkalmatlan látványos mutatványokra, így a szerelmesek egy-két ötletes pillanatot leszámítva inkább csak Karinthy Frigyesként lógnak a szeren.
Ugyanez a szer azonban jól is tud működni az előadásban. Amikor a csillár helyére egy háló kerül és abban az akrobatikus szerelmi próbálkozásokon keresztül mutatják meg emberien megmosolyogtató, mégis féltenivaló viszonyukat, megtörténik a színház. Nem mellékesen itt az ereszkedés-emelkedésnek is van értelme.
Az értetlenkedésemet pedig nem kell komolyan venni, hiszen már azzal sem tudok mit kezdeni, hogy a kilencedik sorba szóló jegyemmel miért a tizenkettedik sorba kellett beülnöm. Ami ennél sokkal komolyabb, játékba hozott és mondvacsinált mutatványok ide vagy oda, az apró történések, a két előadó színpadi ereje és velük együtt a keserédesen elégikus szerelem története egyaránt elvesznek a Müpa jó érzékkel berendezett, hatalmas színpadán.
